Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Szávai Géza legutóbb publikált regényében, a Székely Jeruzsálemben fényképen is látható a vízzel elárasztott falu derékmagasságban kiálló templomtornya, amint magányosan áll, jelezve egyetlen túlélőként, pontosabban látható halottként, a tragédiát. A falu elpusztult, az emberek elköltöztek, nem vihették magukkal házaikat, utcáikat, temetőjüket, nem vihettek magukkal mást, csak tragédiájuk történetét, amely oly súllyal nyomasztotta őket, hogy legtöbben belerokkantak.

És ott van a legnagyobb, összefüggő, sok egyediből összeszőtt nagy történet, a falué, amely ott szunnyad a víz alatt, igazi jelképeként minden nagy történetnek, amely elmesélhetetlen, ám mégis, tudatalatti világként meghatározza mozdulatainkat és gondolatainkat. E legújabb Szávai-regény is nevezhető a magány mélyből kiemelt történetének. Kiemelt, mert a felejtés, a képzelet mélyéről emelődik ki. De persze nem tiszta képzelet, mert olyan aligha van, másrészről, ha egyáltalán nem képzelet, ha semmi sem elképzelt benne, ha mindennek van dokumentálható mása, akkor is az írói képzelet az, ahonnan közvetlenül előkerül.

A regény története a szimbolikájában hordja a nagytörténetet. Aletta Hueber 1636-ban az európai vallásháborúktól megcsömörve Japánba hajózik honfitársaival, megalakítják Új-Amszterdamot, és békében és harmóniában élnének az ország lakóival, ha nem törnének ki a vallásért, a vallás okán folytatott csatározások itt is. Japánba ebben az időszakban számtalan európai érkezik, kifejezetten hittérítő szándékkal, és az Európából érkező hittérítők magukkal hozzák a térítés módszereit is, ami az itteni véresebb harcmodorral ötvöződve lerombolja a békét és a harmóniát. A türelmüket vesztett japánok nem csupán a keresztény európaiakat irtják ki, hanem a kereszténnyé vált japánokat is, vér és tűz pusztít el mindent.

Aletta sorsán keresztül látjuk ezt. Az ő magányosságán keresztül. Hiába lesz egy japán vezér, Kodzsima Miki szeretője, élettársa, hiába szül gyereket neki, hiába igyekszik magányát feloldani az élet mozzanataiba, halálát nem kerülheti el, maga a vezér vet véget életének.

Mondhatni, szokványos történet, és a korszakot számtalan regény és film is feldolgozta, az európaiak nagy találkozását a távol-keleti kultúrával, sokakat megihletett, színes és gazdag szimbolikájú világ ez. A Szávai-regény túllép a történeten, pontosabban nem lép túl, hanem alámerül, és a történet mozgatórugóit vizsgálva, a mondatok szimbolikáját sejteti meg. Azt a finom szerkezetet, amely a szimbólumokban rejlik, a szimbólumok, a tárgyakban és gondolatokban rejlő erőtérben mozgatja a sorsokat. Mi a sorsunk? Mitől válik előbb-utóbb mindenki magányossá? Mitől? Mert sorsot nyer, és ez a sors magányossá teszi. Sorsát mindenki csak önmaga élheti át, mert a sors nem más, mint saját vérünk és testünk érzése ebben a nagy forgatagban, saját eszméletünk, tudatunk, saját mozdulataink. A regény fontosabb darabjai, elemei, a víz, a bárka, az állatok bundájának csíkozása, a kard, a mozdulat, amellyel a kardot lendítik, mind-mind hordoz valamit, ami lényegében egy-egy történet, és ezek a történetek a szimbólum révén beleszövődnek az elbeszéltbe. Többrétegű, sokfelé ágazó történet lesz az elbeszéltből, mely az olvasás révén bővül az olvasói tudat világával, az abban őrzött elképzelésekkel, képekkel, víziókkal, érzésekkel.

Ahogy az elején említett bözödi templom alapja is a víz alatt van, úgy rejlik itt is rengeteg minden a mélyben. Ha csak a testek erotikus találkozásait nézzük, és ahogy a test bekebelez egy másik testet, ahogy a gyilkolásban is felfedezhető egy erotikus mozdulat, és az erotikus mozdulatban is ott a gyilkosság, ahogy a vallás ígéreteiben megannyi bűnös vágy és önzés rejlik, ahogy a macskák megjelenése is egy másik világra utal, amelyben a macskák tigrisekként pusztítottak, de lám, itt is a világ elkorcsosulása tapasztalható meg, hiszen minden lehetett valami nagyobb, valami eszementebb és ijesztőbb is.

Történelmi regény volna az Aletta bárkája? Akár az is. De leginkább mégsem az. Vagy legalábbis sokkal gazdagabb, mind elbeszéléstechnikáját, mind habitusát tekintve, törekvéseit és módszerét tekintve. Nem a dokumentálható megismerése, nem is csak a nem dokumentálható képzeletben való kiegészítése, hanem önálló konstrukció. Ahogy például a dokumentumjelleget erősíti az író állítólagos japán őse, vagy ahogy az elbeszéléstechnikában az Aletta jegyzeteit, visszaemlékezését kiigazítja az egyik keresztényeket üldöző hivatalnok, továbbá a korszak harcművészetét kutató tudós jegyzetei, az elbeszélés sokszínűsége mellett megerősítik azt a leküzdhetetlen, feloldhatatlan magányt, amely Aletta sorsa. És rajta keresztül minden földi élő sorsa. Még az állatoké is, mert még a macska bundájában is egyedi a mintázat.

Forrás: Látó, 18. évf. 2007/5.