Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Szávai Géza két legújabb könyve Az életed, Polcz Alaine (2021) és Az élet és Mészöly Miklós (2022). Az első alcíme: Asszony a hátországban, a másodiké: A templom és kilincse.

Idei névnapi köszöntése alkalmával megjegyeztem a szerzőnek: „A Mészöly-könyv hangneme okán jobban tetszett, mint a Polcz Alaine-ről írt – mellesleg jó – munkád. Ott rettenetesen zavart, amikor pimaszkodtál. Dehát mind a két könyv nem kis mértékben rólad is szól, jó vázlat egyéniséged megfestéséhez, de dicséretes, hogy nem halványítja hőseid értékeit.”

A válasz már felhívás volt a keringőre: „Amit írsz, az érdekes észrevétel, mert én magamról ennél több nyomot már nem hagyok, mint a Mészöly–Polcz dilógiában. Ezt sem tudatosítottam idáig. Jut eszembe: miért nem írsz recenziót/kritikát a két könyvről (…)

Hiszen te igencsak közelről láttad ezt a félénk, tétova fickót, aki hogyan is tudott olyasvalakiről írni, mint pl. a vad Kodzsima Miki?! (Na, megint humorizálok…)”

Nem sokan dicsekedhetnek azzal, hogy annyi Szávai-könyvet olvastak végig, mint én. Hogy az Aletta bárkája miért tetszik a legjobban? Soha nem próbáltam megtudni, de bizonyára Kodzsima Miki miatt is.

Mostani irományomat tartozáslerovás-félének nevezném. Alapos okom van rá: több, mint ötven esztendő Szávaiékra figyelés. Egyetemi éveik után Szávai Géza és hitvese, Ilona (sz. Simon) – a dilógiában Ájlonka – 1973-ban tanárként hazakerültek Székelyföldre. Egyik etédi, másik sepsiszentgyörgyiként.

Életet hoztak közénk, főleg az akkor kitűnő gyergyószentmiklósi irodalmi körünkbe. Szávai ugyanis azt a korát élte, amikor bátorkodott Veress Dánieltől Sütő Andráson át megfricskázni mindenkit, akivel nem értett egyet, még ha az illető népszerűségnek, sőt tekintélynek is örvendett. Méliusz József megvédése pedig másnak kamikáze akciónak tűnhetett Székelyföldön. Az akkor a krisztusi kor tájékán izmosodó társaság – nevezhetjük baráti körnek is – vállalta azt is, amivel lelke mélyén nem értett egyet (mi több, maga nem is vallotta), ha az Szávaitól származott. Jó bajtársak maradtunk. Vígságban, de máshol is. Ezt azóta is elmondhatjuk kapcsolatunkról. Az első megrendülés, igazi csapás, az éppen csak felsíró, félnapnyi időt élő Petike elvesztése volt. Kicsi koporsóját Farkas László – a kör akkori titkára – társaságában hárman temettük el két sír között megmaradt kéttenyérnyi helyen a gyergyószentmiklósi római katolikus temetőben. Pap nélkül, ceremónia nélkül. A kitörölhetetlen bánatot aztán Eszter születése enyhítette.

A nyolcvanas évek elején elkerültek Bukarestbe. A csernobili katasztrófa eredményeként (1986) Ilona betegsége egyik krízishelyezeten át a másikba vezetett. Két és fél év a Korányi klinikán. Az odáig való eljutás hátborzongató történetét is igen érzékletesen meséli el Szávai. Végül a „túsznak” sepsiszentgyörgyi nagymamájánál maradt Eszterrel együtt „nemzetközi vöröskeresztes levelezések és táviratok hatására” 1989. április 4-én megünnepelhették a családegyesítést.

A dilógiából azt is megtudjuk, hogy mi történt velük új hazájukban. A Pont Kiadó több mint ezer kiadványa erről is mesélne, ha mindent elmondhatna magáról. Csupán néhány mondat erejéig, de Szávai a dilógiában mégis sokat elárul életük e „kenyeres munkahelyéről”. A Polcz Alaine-ről és a Mészöly Miklósról írt könyvek ürügyén a kiadó teljesítménye is körvonalazódik. (Egyebek mellett „egy évtizeden át a Pont Kiadó jelentette meg Polcz Alaine könyveit, gyakorlatilag az életművét”, az Asszony a fronton is e kiadónál jelent meg. Részlet belőle pedig először szekszárdi közéleti lapban, amelynek Szávai főszerkesztő-helyettese volt).

A dilógiában négy ember másfél évtizednyi időt felölelő, sajátos barátságával ismerkedhetünk meg. Helyenként vázlatosan, máshol ugyancsak aprólékosan, főleg Polcz Alaine esetében. A színeket a fényképek biztosítják e tablóhoz, amely végül is vázlatosan ugyan, de markánsan avat be egy barátság titkaiba. „Addig nem ismersz meg egy embert, amíg legalább egyszer össze nem vesztél vele.” Szávai – axiómának szánt – mondata alól kivétel a hölgyszereplők barátsága. S talán inkább az ő kapcsolatukra, mintsem a Mészöly–Szávai barátságra igaz a szövetség jelző. Ezt sok-sok jelzés érzékelteti. Szénrajzszerű a történetfűzés. Néhány vonás a fehér felületre, ami szinte mindent feltár. E két könyvben Szávai „grafitja” a szó, amit számos fénykép meséltetésével is nyomatékosít.

Ha valaki monográfiai igényeket támasztó munkának várná e két kötetet, akkor sem kellene túl nagyot csalódnia: életrajzi művek sok-sok adatot is tartalmaznak a célszemélyiségről, annak munkásságáról. (A Mészölyi életműből csak a Kéksötét hegyek távol (novelláskötet), a Wimbledoni jácint, a Bilincs és szabadság, a Saul című regényt, az Ember, akit megölt, a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent Magasiskola című kisregény- és novellaválogatást, illetve A negyedik út című könyveket említi Szávai. Tömör méltatásukra összesen 15-20 sort szán.

Kizárólag Polcz Alaine, illetve Mészöly Miklós élterajzi könyvének sem nevezhető a dilógia, mert akkor miként lehetne Szávai és hitvese még csak nem is mellékszereplő benne? Szávainak e megjelenítés úgy sikeredik, hogy véletlen se sérüljön a szándék ama része, amikor az elsőszámú figura alakját rajzolja. Hiteles így lehet e két (pontosabban négy) emberről készült emlékezés. De hiteles így lehet az a Szávai-portré is, ami a Polcz Alaine-ről készült alkotásban – egy helyen – a túlságosan is kamaszosan viselkedő szerzőt ábrázolja. (Gyermekkorunkban, ha nagyon tetszett egy kislány, copfja húzogatását sem hagyhattuk ki, hódolatunk kifejezendő. Aztán, hogy ezt melyikük hogyan fogadta, sok mindent eldöntött a későbbiekben. De Polcz Alaine nem volt már serdülő kislány…)

A Mészöly-könyv aztán kitűnő alkalom az ő megkövetésére is. („Kései sirató?”) Pedig ez esetben ismét csak néhány sikerült szénvonás, amivel Szávai él. Sajnos, ennek megjelenését már Polcz Alaine nem érhette meg. (Hat évvel férje után, 2007-ben ő is elhunyt.)

Az életet mentő kényszerűségből kitelepedett Szávai család a támogató, jószívű, őszinte Mészölyéktől többet kap, mint bárki mástól. Nem leértékelendő az a segítség sem, hogy Mészölyék bevezették őket az ottani irodalmi életbe. A magyarországi irodalmi életben a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején azért nem épp annyira ismert Szávai (alias Dali Endre) nélkülük sokkal hosszabb golgotajárásra kényszerült volna. Talán nem lett volna kisoroszi búvó-alkotó- és pihenőhely, s tán Pont Kiadó sem.

Ez sem csak a Szávaiékat érintő emlékezések része. Amikor e „testközeltől” eltávolódik a szerző, akkor azt az általa megfogalmazott „boltívet” láttatja: ez teszi annyira emberivé Mészöly Miklós és Polcz Alaine alakját. „A természet különös kémiája tartotta meg egymás mellett Mészöly Miklóst és Polcz Alaine-t”– véli Szávai. Talán inkább a jóság – vélem én.

A dilógia fotóit nézegetve jutott eszembe néhai Györffy Imre pap bácsi, Gyergyóalfalu első olyan festője, aki után aztán lassan közel száz alfalvi használja lelke kivetítésére az ecsetet. Hiszen az „alfalvi csoda” hivatalosan Ambrus Imre festőművésszel, Imre bácsi unokaöccsével kezdődött, akit bizonyára ő fertőzött meg a festés bűvöletével. De miért is jutott Imre bácsi az eszembe? Etéden, ahol „kicsi Géza” felnőtt, mint a községvezető fia, Imre bácsi volt a római katolikus plébános. Jó szemmel fedezte fel az érdeklődő, okos gyermekben azt, ami aztán felnőttként azzá tette, ami. Szávai nem istentagadó, bár nem templomküszöb-koptató. Ez neki, a természetszeretet apostolának is köszönhető. Kisorosziban ezért volt könnyű egykori kicsi barátjának visszavedlenie „természeti emberré”. Az sem titok, hogy Imre bácsi nyitotta ki számára a fényképezés titkának kiskapuját is. (Ez csak egy kitérő volt.)

Egy-egy utalás, egy-egy szinte elejtett mondat körvonalazza Polcz Alaine (alias Ibolya) és Mészöly Miklós személyiségét, melynek nem az árnyékában, hanem védelme alatt, csaknem társként, sőt Mészöly Miklóssal „férfiszövetségesként” ereszthet gyökeret két, emberöltőnyivel fiatalabb ember, alkotó (Sz. I. és Sz. G.). A világ, amibe belecsöppentek, akkor is idegen, ha újhazának is nevezhető. Számukra szokatlan és ismeretlen, csak tökéletes kroki, villámrajz segítségével vázolható viszonylag kis terjedelemben. Ezt sikerrel oldotta meg Szávai Géza. Ahogy néhány tömör mondatban Mészöly Miklós írói nagyságát, Polcz Alaine szakmai és emberi értéke iránti elismerő tiszteletét is kifejezte.

Márciusi, már említett levelében „bámulatos”-nak nevezi Ilonát, a hitvesét – aki mellesleg a Szávai által igazgatott Pont Kiadót is a hátán vitte/viszi –, oly tisztelettel skicceli, ami külön örömet jelent számomra: hiszen csak most értettem meg, hogy az állandóan hetykéskedő író miért is játszhatta egy életen át az alfahím szerepet. Ilona – bölcsen – mindig elengedte a füle mellett a számunkra néha gorombának és méltatlannak tűnő szövegeket, úgy szolgálva közös céljukat, hogy az ő körültekintő óvatossága és a belerokkanásig vállalt munkája biztos támasz és háttér legyen – mindig! És teszi nem csupán férje iránti hálából, aki nélkül nem juthatott volna életmentő kezekbe a Korányi kórházban! Ő az író Szávai Géza számára a boltív másik része maradt. Nyomatékosítsunk egy Szávai idézettel: „…az alkotóként sem jelentéktelen Alaine-t nem csupán Mészöly Miklós hátországaként kell emlegetni. Az autonóm személyiségű Ájlonkának is örülni lehetett. Mindketten bosszantottak ugyan, de ami engem illet, én is – becsülve! – bosszantottam őket.

De szerettem autonóm, saját életüket uraló, olyan asszony-emberek közelében élni, mint anyám, Alaine, Ájlonka és »akaratos kicsi leányom«, Eszter.”

Jeles tollforgató Szávai, e dilógia is bizonyíték erre, hiszen tűnődései és helyenként vegytiszta lírai szövegei nemcsak érdekes, de igen élvezetes olvasmánnyá ötvöződnek. Morfondírjai a világról, az emberi lélekről, magatartásról, viselkedésről már-már a filozófia mezsgyéjéhez közelítenek. Ha valaki, én őszintén sajnálom, hogy „én magamról ennél több nyomot már nem hagyok” sort is kell olvassak levelezésünkben. A valamikori világregény álmodójától fájdalmas e mondat, hiszen a dilógia is a „nyelvi erő és frisseség” (Polcz Alaine jellemzése) szép példája.

Szávai tartozást rótt le. Ez sugárzik ki a dilógia mindkét könyvéből. Az általa nagyon tisztelt Mészöly Miklós és a nagyra becsült „hátországi” Polcz Alaine iránt érzett, csaknem az intimitást érintő – nem szokványos – barátság leírásával. Hogy kikerekítse mindazt, amit az általunk tisztelt embertársaink iránt – szemérmességből, sokszor kimondatlan, sőt kimondhatatlanul – érzünk.

Forrás: Székelyföld, 27. évf. 7. sz. 2023. július. 158–163. o.