Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

– Valamikor éles tollú kritikusnak indultál. Olyanokkal is vitába szálltál, akik nyugodtan emlegethették, hogy mit is akarsz, hiszen még a tojáshéj le sem száradt… Veress Dániel történelmi drámái miatt Sütővel is csatározni merészeltél, de a hajdanán Méliusz József egyik versét célba vevő Domokos Pál Péter neked írt levelét is olvashattam. Abban beismeri, hogy ő annak idején felkérésre kellett Méliuszra támadjon. Rólad is azt híresztelték a megsértettek, hogy kinevezett kritikus voltál. Hogyan látod ma az akkori Szávai Gézát?

– Engem tényleg „kineveztek” kritikusnak. Egyetemi hallgató koromban prózát publikáltam, néha recenziókat. Ez utóbbiak alapján, mivel éppen kritikushiány volt (mindig az van!), Kántor Lajos kinevezett „fiatal kritikusnak”. Ez nekem egyrészt hízelgett, másrészt pedig azt gondoltam, hogy a rendszeres kritikaírás tanulásra szorít. Tudtam, hogy nincsenek húszéves folyamregényírók és kilencvenéves balerinák. A kritikaírást (és a vele járó olvasást, művelődést, stíluscsiszolást) iskolának tekintettem. Huszonkét-huszonhárom évesen hetente vagy két kritikát írtam, az 1975-ös esztendőnek pedig minden egyes romániai magyar könyvéről véleményt mondtam. Hogy ne vádolhasson senki: preferenciáim vannak – hát mindenkiről írtam. Nagyon sokan (!) megsértődtek. Azt hiszem, az irodalmi vitákban álltam a sarat, de a mögöttes dolgokat nehezen viseltem: olyasmiket üzengettek nekem igen jeles irodalmárok, hogy még a fenekemen a tojáshéj, hogy „szemi-analfabéta vidéki tanárocska” vagyok, kilátásba helyezték, hogy az is maradok… és most csak az „előkelőbben” megfogalmazott dolgokat említem. Én akkoriban Csíkdánfalván majd Gyergyóban tanítottam, és jól éreztem magam a hasonszőrű vidéki tanárok és emberek között – az úgynevezett irodalmi életet pedig eléggé megutáltam, és egy életre ignoráltam. Most is csak azt mondhatom, hogy van a mű (ha van), és ez a mű a mindenkori „irodalmi életet” áttörve jut el a közönségéhez, ha egyáltalán hosszabb életre pályázik: hogy két-három generáció olvassa… Ami pedig a nagyon ifjú Szávai Gézát illeti: sajnálom szegény fiút, amiért az irodalmi élet „halálos veszedelmeinek” ilyen következetesen kitette magát – és csodának tartom (ezért pedig irigylem a fickót), hogy „az irodalmi életet” túlélve, a valódi élethez idejében visszatalált.

– A Székely Jeruzsálemen érzik – főleg az első fejezeteknél – a gyötrődés, pedig az emlékek kéznél voltak, terjedelmes áttanulmányozott anyag szolgáltathatta volna a biztonságot. Miért volt mégis nehéz az írás?

– El kellett hitetnem magammal is, amit az olvasóval elhitetni szándékoztam: a székely Jeruzsálem világába bárki beléphet – elvileg otthonosan kellene éreznie magát; nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez a világ kuriózum. Mi, akiket ez a környezet határozott meg, bátran felegyenesedhetünk a földgolyó bármelyik embere mellé.

– Ez a szellem nem idegen tőled, hiszen barátságunk kezdetén is így gondolkoztál. Terhet vett le vállaidról, vagy újabb terhet rakott rád e mű, miután „gyónási titkokkal”, bizalmas, személyes közlésekkel is gyakran találkozunk benne?

– Amint a kinyomott könyvet kézbe vettem, vagy két napig azt hittem, leraktam egy jókora terhet. Tévedtem. A helyzet annyiban változott, hogy érteni vélem, minek is nevezhető a teher – egy része –, de azt változatlanul nem értem, hogy miért és meddig kell még hurcolnunk, nem csupán és nem elsősorban nekem…

– Erdély, mint a türelmesség fellegvára jelenik meg az első fejezetekben, aztán kiderül, hogy Erdélyben is vannak egyenlők és egyenlőbbek. Hogy is állunk ezzel a kérdéssel?

– Nem igazán tudom, hogyan állunk, de azt talán sejtem, hogyan kellene hozzáállnunk. Az egyenlőség elvéről, az egymásmellé-rendeltség közérzetéről az élet legkisebb történéseiben sem szabad(na) lemondanunk. A köröket kellene folyamatosan tágítani, tágabb placcon törpülnek a különbségek. Ezért remény az európai unió távlata… De nézd, a mindennapi életünk távlata is egyenlősít. Hogy az előbbi kérdésedre egy „életes” példával visszatérjek: a Székely Jeruzsálem megjelenése után két héttel beszéltem – a könyvben igencsak érintett – szüleimmel telefonon. Édesanyám azt kérdezte, kicsi fiam, nem tudtál volna várni ezzel a könyvvel addig, amíg meghalok? Rögtön visszakérdeztem: de várhatok addig, amíg én meghalok? Hiszen én is bármikor meghalhatok?! Döbbent csend. Az egyenlősítés pillanata. Az ötven éves „kicsi fiam”-at az életkora az anyja mellé helyezte, vele egyenlővé tette, már nem zsarolható érzelmileg sem, és a terhek oszlanak. Ez a lélektani egyenlőségkalkulus rendelkezésemre állt volna néhány évvel ezelőtt is, mégsem jutott eszembe… A történelmi helyzetek is hasonlóan érnek. Az európai ember közérzetében valami érik. Lefogadom, hogy magadban is hallod a morajlását.

– A Székely Jeruzsálem, az elhagyott szülőföldet távolról szemlélő érző-gondolkodó hiánypótló munkája. Folytatást követelő. Lesz folytatás?

– Más eszközökkel. Legalább öt évet kellene még élnem, hogy befejezhessem két, félig-kész regényem közül legalább az egyiket.

– A Pont Kiadó, kiadótok, egyre ismertebb. Több nyelven jelentet meg könyveket, erdélyi könyvesboltokban is találni kiadványaiból. Hitvesed, Ilona folyóiratot is szerkeszt, Fordulópont címen. Ő vállalta magára a kiadói munka oroszlánrészét is. Unokáid vannak, könyveid jelennek meg. Azt hinné az ember, hogy a siker megszabadít mindentől, még a honvágytól is, hogy aztán a Székely Jeruzsálem a szülőföld iránt égő író egyik legszebb vallomása legyen. Méltatói sem hallgatják el, hogy csaknem megkésett könyv. Megfogalmaznád mai hitvallásod?

– A vágyaim között már harmincéves korom óta nem szerepel a honvágy. Akkor kellett Bukarestbe költöznünk, és az nekem nagyobb elszánást jelentett, mint dédnagyapámnak Amerika. De hozzá hasonlóan ideiglenesnek és átmenetinek tekintettem a távollétemet. Budapestről még közelebbinek érzem gyerek- és ifjúkorom színtereit. Az Oszlik a bál című regényemben megírtam, miként küzd egy elhurcolt parasztember azért, hogy ne felejtse, ne veszítse el a faluja emlékképét. A Székely Jeruzsálemben felidézett és európai példának állított hajdani Erdély már annyira csak az emlékeinkben él, hogy valóban, a regény „majdnem megkésett”: a felidézhetőség határait cserkészi be. De egy népeket irtó évszázad után sokunknak – Európa-szerte – a felidézhetőség is az élet ajándéka. „Írói hitvallásom” is inkább élethitvallás: ha nem írnék regényeket, akkor is történnek velem-velünk a regények. Úgyhogy részemről mellőzöm a literátorgőgöt! És töprengek a regényeinken, amelyeknek szereplői vagyunk.

Forrás: Hargita Népe, 13. évf. 67. sz. 2001. március 21.