Megrendelhető
a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Szávai Géza jócskán megnehezíti olvasói dolgát, ha azok el szeretnének igazodni mindabban, amit ez idáig írt. Ezt értem praktikus, hétköznapi értelemben, és magas esztétikai értelemben egyaránt. Praktikusan: már az is komoly gondot okozhat, ha meg akarjuk mondani, a szerző hány regényt, illetve szépprózai kötetet írt, azoknak pontosan mi a címük, ki a szerzőjük és mikor jelentek meg. Pedig Szávai műveit a feleségével közösen vitt, 1995-ben általa alapított Pont Kiadó adja ki. Mint rögtön látni fogjuk, első helyen nem a szerzői és kiadói trehányság az oka ennek a kuszaságnak.

Az író a saját nevén eddig tulajdonképpen négy regényt írt, az 1985-ös Séta gramofonzenére című bemutatkozó műtől a 2006-ban megjelent legutóbbiig: az Aletta bárkája címűig. Második regénye, az Oszlik a bál bevallása szerint 1986-ban készült el, eredeti címe Utójáték volt (néha így, néha úgy szerepel a kiadó és a szerző honlapján), és a szerző szerint hol 1990-ben, hol 1991-ben jelent meg először. Megjegyzendő, hogy Szávai Géza 1988-ban hagyta el Romániát, azóta él Budapesten, műveinek kiadása 1995 előtt nem mehetett könnyen. Legutóbbi regénye mellett eddig leghíresebb könyve a Székely Jeruzsálem című „esszéregény az identitásról”, melyet szülőföldjének, a Székelyföldnek egy kis falujáról, a diktatúra által még az utolsó pillanatban vízzel elárasztott Bözödújfaluról és ezen keresztül a zsidózó székelyek megpróbáltatásairól írt.

De ez még nem minden. További két novelláskötet, számos esszékötet és mesekönyvek mellett (melyekre itt nem térek ki) Szávai megjelentetett két kötetet Herbert Quain álnéven is. A szerző hol elkeni, hogy ő írta volna ezeket, hol annyit jegyez meg, hogy Flaubert is azt mondta: „Bovaryné én vagyok”, hol elismeri végül is a szerzőséget. A helyzetet csak bonyolítja, hogy Borges is eljátszott már Herbert Quain figurájával. Mindenesetre az 1987-es Herbert Quain-művet, A megfigyelőt fel sem tünteti az író művei között kiadója, helyette az Utóvéd című művet adja meg. A valóságban (ha egyáltalán van ilyen) tán leginkább az történt, hogy még a Kriterion Kiadó kiadta Szávaitól 1987-ben A megfigyelő című kötetet, benne több írással, köztük az Utóvéd című kisregénnyel, s mindet Herbert Quain, „a különc ír grafomán” szerzősége alatt. Majd Szávai újra megjelentette a javított Utóvéd című kisregényét, megint csak álnéven, immár saját kiadójánál, 1996-ban. Ám ennyi legyen is elég. Mindebből talán az már látszik, hogy egyrészt a szerző elég rakoncátlan, megfoghatatlan, beazonosíthatatlan különce a mai magyar irodalomnak, másrészt fölöttébb izgatják a személyes, családi, nemzeti-nemzetiségi sorskérdések meg a regényfilozófiai, a szerzőséggel, a kiadással, a prózapoétikával kapcsolatos esztétikai dilemmák. Hogy egy pici példát mondjak az író csalafintaságára: legutóbbi regényében – az Aletta bárkájában, melynek cselekménye arra épül, hogy XVII. századi holland bevándorlók érkeznek Japánba – az ajánlás a szerző japán dédnagyanyjának, bizonyos Török Dánielné szül. Simazaki Jukónak szól, és nem oldja fel a dilemmát semmilyen szerzői vagy kiadói avagy regényszövegbeli utalás, kijelentés, hogy létezett-e valójában egy ilyen dédnagyanya. Máskülönben is úgy áll a dolog, hogy „Szávai szövege annyira ravasz, hogy előre kicselezi a metatextusait, hogy végtelenül tág utalásrendszerével minden lehetséges interpretációt megenged, minden metapozíciót legitimál. Ugyanakkor azonban megengedi minden metapozíció ellentétének elfogadását is.” (Péter Árpád, Korunk, 2007/6.) Vagy ahogy egy másik kritikusa próbálta – dicséretbe foglalva – körüljárni a szerzői cselességet: „Ha nem tudnám, hogy a könyv szerzője – Szávai Géza – erdélyi születésű magyar író, azt gondolnám, szerzője egy, az európai kultúrát jól ismerő japán, vagy hogy egy, a japán kultúrát jól ismerő hollandus. Ha nem tudnám, hogy a szerző a magyar irodalmi kánonban »nincs jelezve«, azt gondolnám, az Aletta bárkája a kortárs világirodalom számontartott darabja: nyugodt, szép mondatok, jó ritmus, több történet- és idősík arányos és dinamikus egymásba játszása, kellően izgalmas, vonzó történet, meghökkentő fordulatok stb.” (Pécsi Györgyi, Magyar Napló, 2007/3.)

Ha figyelmesen szemügyre vesszük a könyvadatokat, kiderül, hogy Szávai Géza a lendületes pályakezdés után nem írt jó tíz éven keresztül elbeszélést és regényt, se a saját nevén, se álnéven. Hosszú időn át csak korábban írt prózakötetei jelentek meg újra, hol magyarul, hogy idegen nyelveken, a Pont Kiadó gondozásában. „Ez a hosszú idő egyik olvasatban hat év: 2000-ben látott napvilágot a Székely Jeruzsálem, amely műfaját tekintve esszéregény; azonban amennyiben »valóban« fikciós alkotást keresünk Szávai Géza könyvei között – s ez volna a másik olvasat –, úgy még messzebbre kell visszamennünk: az 1998-as Ki látott minket meztelenül? című kisregényig, mely ráadásul a könyv alakban való megjelenésénél jóval korábbi keletkezésű. Noha tehát esszéivel az elmúlt években is jelen volt, a regényíró Szávai Géza sok esztendőn keresztül hallgatott” – írta Benedek Szabolcs az Aletta bárkája kapcsán (ÉS, 2007/1.), melyet ő is, a kritika általában is jól fogadott. Szávai legújabb kötete azért is érdemes lehet a figyelmünkre, mert egy megszakadt pálya újraindításának látványos második darabja, és ha elfogadjuk Pécsi Györgyi figyelmeztetését, hogy „a szerző a magyar irodalmi kánonban »nincs jelezve«”, akkor ez a mostani mű egyértelmű felhívás: vegyük észre, tartsuk számon Szávait (ismét) a magyar irodalomban.

A mindössze százötven oldalas prózakötetnek meghökkentő alcíme van: Kisregények és nagyregények. Az ötoldalas tartalom, azaz „regénymutató” ezzel az eligazítással kezdődik: „A könyv tíz részből áll, ezek címét a tartalom (halványan) számozva sorolja. Minden részben található regény. Olykor több is; a tartalom a beazonosított regényeket feltünteti. A meg nem nevezett regényeket az Olvasó a nevükön nevezheti, a be nem azonosítottakat beazonosíthatja.” A hátsó borító pedig két regényelméleti fejtegetést tartalmaz a mű szövegéből, a másodiknak a kontextusból kiragadott vége így szól: „…vagy abba kell hagyni a regényírást, vagy meg kell változtatni a regény fogalmát.” Nesze neked, Olvasó! Szávai egyébként már mindkettőt megcsinálta, több mint egy évtizedre abbahagyta a regényírást, most pedig éppen azon dolgozik, hogy megváltoztassa a regény fogalmát. Teszi ezt azután, hogy két éve meg írt egy, a jelenlegi fogalmaink szerinti „normális” regényt.

Sokáig foglalkoztatták a kortárs magyar prózát regényelméleti, elbeszélés-módszertani kérdések. Ottliktól Mészöly Miklósig, Csaplár Vilmos korai prózájától Lengyel Péter Macskakő című regényének betéteiig, Láng Zsolttól Márton Lászlóig számos írót izgatott az utóbbi időben látványos, kifejtett formában is a regény és a narráció problémája. A mai magyar olvasó (Olvasó) ugyanakkor egyszerre szembesülhet Esterházy Péter Fuharosokjának (vagy az egész Bevezetésnek) és Nádas Péter Párhuzamos történetekjének (vagy Családregényének) regénypoétikai dilemmáival. Szávai Géza regényről gondolkodó, helyenként provokatív, helyenként nagyon izgalmas, helyenként számomra követhetetlen elbeszéléskötete ebben a térben találhatja meg a helyét. És persze nem árt tekintetbe vennünk a szerző fontosabb mestereit sem, kik közül kettőtől (Borgestől és García Márqueztől) idézetet is helyez mottóként a mű élére, rajtuk kívül megemlíthetnénk tán Joyce és Bruno Schulz nevét meg talán Musilét is, de ezek már csak megérzések.

Nézzük azonban azt a bizonyos tíz részt, és a bennük található tíz, sőt több „regényt”. A szerkezetet tekintve egyrészről Esterházy Bevezetésének (vagy mondjuk Megyik János konstrukcióinak) zseniális rendetlensége, másrészről teszem azt Wittgenstein Tactatusának zseniális rendje ugyanúgy mintája, inspirálója lehetett ennek a műnek, de azt gondolom, elveszett a szerző a nagy szerkezeti agyalásban. A Borges által leírt fiktív Herbert Quain-regény matematikai ábrái is például jól festenek egy merész novellában (Herbert Quain munkássága), de nehéz lehet ettől is inspirálva tényleges elbeszélő művet írni. Szávai Géza új könyvében egyszerre nagyon sok elemmel dolgozik, a túl sok elem pedig egymás hatását oltja ki. A tíz „fejezet” közt van egymondatos, kétmondatos, egyoldalas, tizenkét oldalas és hetvenoldalas is. Az egyes fejezetek és alfejezetek címei, alcímei a legváltozatosabb tipográfiai formában jelennek meg: van itt kövér, kurzív, kisbetűs, nagybetűs, kerek zárójeles, szögletes zárójeles cím egyaránt, római számok, arab számok (feketével, sőt halványszürkével). Az alcímekben a műfaji megjelölések kavalkádjával szembesülhetünk: van itt történelmi regény, kisregény, bűnügy(i regény) (sic!), életregény, x x x (na, ez a legtalányosabb!), családregény, nagyregény, töredék, regényfolyam, életregény, végtelen regény (!) és leányregény.

A mű terjedelmének körülbelül a felét a kilencedik fejezet teszi ki (Titkaink hátországa). Ebben a szövegrészeket elválasztó csillagokon kívül nincs is más tipográfiai trükközés. Félreértés ne essék: a trükközés is lehet jó, a rövid fejezetek vagy akár a töredékek is lehetnek értékesek, sőt akár értékesebbek, mint egy hosszú, egyben megírt elbeszélés. Itt azonban szerintem ez a hosszú, egyben megírt elbeszélés a legfontosabb, a leginkább átgondolt és kidolgozott. Az elbeszélőnek és barátjának, Maciejnek a története, melynek során megteremtik Tomasz Novak képzőművészetét és Marcin Bratny családregényét (háttérben a beszélő szerelmeivel, Helgával, Júliával meg barátja családjával), nos ez a történet nagyon szép. Nem regény ugyan ez sem, de nem baj. A többi kilenc fejezet a legváltozatosabb módokon írja szét, keresi, kergeti, kívánja és nyomja el mindazt, amiből regény volna felépíthető. Egy lehetséges regény megírásának kudarcával szembesülünk, mint Musilnál. Habár az itteni szerző jóval kevesebb erőfeszítést tesz ezért a kudarcért, viszont annál jobban élvezi azt. Hívószavai, motívumai mégis egy nagyszabású emberi-művészi drámát írnak körül. Ezek a motívumok – mint a gyerek, az apa, a hó, a virág, a hazafiság (anyanyelv), a művészet (tehetség), a szerelem – át- meg átszövik a szöveget. Herbert Quain alakja is fel-felbukkan, leghangsúlyosabban épp akkor, mikor arról esik szó, írhat-e családregényt az, akinek nincs gyereke (mert hiszen ő nem tudhatja, milyen férjnek, apának, nagyapának lenni). A recenzens véleménye: mélyen átérezve ezt az esztétikai életproblémát, azt mondhatom, ha valaki már volt gyerek, írhat családregényt bátran, hiszen gyerekként mindent látott és tud ehhez. Hogy mennyire központi problémája mindez ennek a műnek, azt jelzi az egyetlen egymondatos fejezet is, címe: Családregény, szövege ennyi: „Ha egy gyerek csak úgy előmbe állna, és azt mondaná: APÁM”. (És a 6. fejezet összesen két mondata is erre rímel.) De mi mindenről szó esik még itt – kár, hogy többnyire csak kifejtetlen formában –: a matematikától a háborúkig, az eszkimók hópehelyre mondott ötven különböző szavától a mi (azaz magyarok, lengyelek, angolul beszélő írek) rengeteg virágnevünkig, amit meg az eszkimók nem tudnak.

Bizonyára a regényt nem a felhasznált szavak mennyisége teszi regénnyé, miként ez itt el is hangzik. Hanem, mondhatnám, talán valami koncepció, vízió a világról. Arról, hogy az egyben látható-e. Avagy ez éppen hogy nem tűnik lehetségesnek. A káoszt azonban nem ábrázolhatom a káosszal, mert akkor például nem áll módomban rámutatni: íme a káosz. Szávai Géza inspiratív, kísérleti művet írt arról, hogyan nem lehet regényt írni. Szerintem mindkét most kitűzött célja megvalósult. Sikerült érzékeltetnie egy komoly dilemmát. És közben sikerült nem megírnia egy jó regényt.

Forrás: Élet és Irodalom, 52. évf. 36. sz. 2008. szeptember 10.