Megrendelhető
a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Szávai Géza biztosan írt egy világirodalmi mértékkel mérhető regényt, az Aletta bárkáját. Fontos könyv a Székely Jeruzsálem is mint szociográfia, kordokumentum, inspiratív a Séta gramofonzenére családregény is, lehet, jobbnak látjuk ezeket is, ha távlatból újraolvassuk.

Kell-e kettő vagy több igazán jó könyv egy szerzőtől? Ottlik is egyetlen könyvvel, az Iskolával van ott, Szávai Gézának is biztosan van egy könyve (Aletta). Kikísérletezte, mondanám, kivacakolta, hogy legyen. Fundáló habitus, csűrcsavaros, amolyan székelyes. Mondhatná egyszerűen is, de megtekeri akkor is, ha nem muszáj. Ezermester, kezében a mozdulat, az anyag keresi magát, a kéz meg követi. Nem biztos, hogy mindig műremek születik, de biztos, hogy vonzóan különös, mert az író nem hajlik be a rutindolgoknak. Tudja például, hogy a regények könnyen unalmasak lesznek, elfárad vagy kimerül a régi forma, az új meg… ezért hát próbálkozik, nekimegy innen, nekimegy onnan. Amikor fundál, könnyebben lesz szövegidegen a prózája, amikor mesél, könnyebben lesz szépséges. De mert pillanatra sem rest a regényíró szelleme, érdekelnek nem egészen sikerült munkái is.

Ez után a tekervényes nekigyürkőzés után, tehát: a Valaki átment a havon nem egészében sikerült, de izgalmas és vonzó, és valóságos kihívás (az olvasónak). Hagyjuk a sematikus regényeket, így az író, „vagy abba kell hagyni a regényírást, vagy meg kell változtatni a regény fogalmát”. Szávai megváltoztatja, újat kombinál, dekonstruál és konstruál. Egy labirintusosat. (Volt már ilyen, Borges, Esterházy például, akikéhez leginkább üt.) Egy regény helyett tíz regény egy regényben (és néha még ezen tízben is valamennyi), hosszabb-rövidebb, van, hogy egy „belső” regény csak egy mondat (Cím: Családregény; maga a regény: „Ha egy gyerek csak úgy előmbe állna, és azt mondaná: APÁM”.) Idő: a Monarchia vége, és utána; főbb helyszín: a nem létező Lengyelország hozzánk közelebb eső fertálya; főhősök: kadétiskolások, lengyel, ír hazafiak, miközben se Lengyel-, se Írország nem létezik, szerelmes asszonyok, és más különcök. Nyelv: költői, szimbólumokkal átitatott (legszebben a hómotívum), epikus, drámai, meditatív (filozofikus), szakavatott (matematikai logika).

Több történet fut szanaszét, roppant csalafintasággal, sok dilemma összesűrítve: férfi-nő kapcsolat, apa-gyerek kapcsolat, férfibarátság, nyelvi, művészi kifejezhetőség, művészi szerzőség, identitás, énkeresés, hazafiúi ellenállás, és középpontban az idő, amelyik folyton elcsúszik-mászik. A történetek, az események, az értelmezések nem fűzhetők föl egyetlen lineáris menetbe, így a szerző, ezért a sok kombinatív csalafintaság. Egyszer életszerű történetmesélés, másszor a matematikus játékos, játszadozó elmefutamai (valószínűség, variativitás, kombinatív észjárás, tükrözéselmélet stb.), ismét másszor e kettő összekeverve, egymásra csúsztatva, elegyesítve. Szóval, ez így zsúfoltan bonyolult, de meg közben szellősen tágas is, bőven hely a játéknak is, kellően dinamikus ritmus, csábító elmefutamok, kimunkált részletek. Költői sorok és szép történetek (főleg szép szerelmes történetek), részletező leírások és színpadias odavetések, az egy történet, egy gondolat-ív helyett történethálózat, gondolathálózat, részleteiben okszerűtlennek tűnő kapcsolódások, ám az egész a végére mégis összeáll (remélhetőleg).

Énbennem nem minden állt össze (érdeklődő olvasó vagyok, nem kanonizátor, lankad a figyelmem, elmászik, mint a regénybeli idő), a kadetiskola G. tanár urának elvesztem a szálát, bizonytalan vagyok, hogy az első regény Helgája később hogyan is viszonyul a későbbiek asszony(ai)hoz (vissza kellene lapozni, újraolvasni), stb. Összegzés: legszebb a 9., a leghosszabb (belső) regény, a Titkaink hátországa, ez, mint önálló „regény” (elbeszélés) önmagában is érvényes, elbeszélésnek hibátlan (gyönyörű, na); a regényfolyamból kiemelhető, de ha kiemelném, veszítene izgalmasságából, nem kiemelve viszont nem látom pontosan a helyét. Következtetés: érdekelne, más olvasó mire jut ennyi izgalmas szellemi csalafintasággal.

Forrás: Székelyföld, 13. évf. 2009/1.