Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Az író sokféle műfajban alkotott már (korábbi interjúnkban beszélt könyveinkről), most kalendáriumot írt. Az Írók Boltjában tartott könyvbemutatón Tóth József színművész olvas fel részleteket a könyvből, a szerzővel pedig Bán Magda újságíró beszélget – utóbbinak nincs nehéz dolga, legalábbis a kérdéseket tekintve. Szávai Géza talán ezek nélkül is hosszasan sztorizgatna és csapongana történetei között.

„Arról beszélsz, amiről akarsz, nem pedig arról, amitől kérdezlek” – jegyzi meg Bán Magda az egyik mesélős blokk után kissé szemrehányóan, de azért mosolyogva. Amikor például az erdélyi kalendáriumok sajátosságáról kérdezné, Szávai rögtön a gyerekkoráról, a nevetésről és sok minden másról beszél, elhárítva a kérdést. Azt mondja ugyanis, hogy az erdélyiség, mint megkülönböztető jelző, inkább megoszt, ő viszont olyasmiről szeretne szót ejteni, ami összeköt. Ilyen tehát a nevetés.

Szerinte egy erősen megosztott társadalomban erre van szükség, és ezzel a gondolattal nem is nagyon lehet vitatkozni. A székelyföldi gyerekkora visszautalva felidézi a szovjet és a román himnusz éneklésének kényszerét, de ezekből a kényszerekből sem von le semmiféle negatív következtetést: tüzes, pattogós himnuszok voltak, szemben az Erkel- és Kölcsey-féle magyar kesergéssel.

Hangsúlyozza, hogy nem érzi magát hazaárulónak csak azért, mert a Himnuszt kritizálni meri, de a dal – legyünk őszinték – nemcsak szomorú, de nehezen énekelhető is. Ezért tátognak a magyar labdarúgók is a válogatott meccsek előtt, míg külföldi kollégáik teli torokból dalolnak. Szóval nem a mi sajátosan enervált nemzeti indulónk gyalázásáról van itt szó, Szávai egyszerűen csak olyan himnuszra vágyik, amit még az abszolút hallással és a tökéletes énekhanggal nem rendelkező honfitársak is vidáman dalolhatnának.

Vígan, ha már víg esztendőért könyörgünk a magyarok istenéhez. A magyar kultúra azonban – Szávai nagy bánatára – a tragédiákhoz kötelezte el magát, a tetszelgős kesergésnek van hagyománya. Az író pozitív szemléletére jellemző ugyanakkor, hogy az előző rendszerben, amikor következmények nélkül nem nagyon lehetett utazgatni a világban, ő bejárta Romániát, és kis túlzással Erdély minden városában és falujában megfordult.

A régi és új saját írásokból összeválogatott, vendégszövegekkel tarkított Vígesztendő egy kalendárium, amely a švejki történetek nyomán halad, követi a Jókai-, Krúdy-, vagy Rabelais-féle hagyományt, a nehéz sorsokat humorral oldja fel: működik az Óbudai Regényipari Egyet, Háry János Naszreddin hodzsával és Münchhausen báróval beszélget, a történetíró Tukididészből a tutit megmondó Tutididész lesz.

A könyvbemutatón a humor egyesítő ereje mellett a párizsi karikaturisták elleni merénylet is téma. Szávai szentel néhány gondolatot annak, hogy vajon hol van a gúny határa, de csak arra a következtetésre jut, hogy éppen Párizsban keresik (és persze nálunk is). Amúgy ő maga is rajzol – amikor egyszerre három napilapnak írt, és ezek a napilapok karikaturistát kerestek, azt füllentette, hogy ő grafikusnak tanult, és a kegyes hazugságnak köszönhetően szépen hízott is a pénztárcája.

A dedikálásnál aztán még engem is lerajzol, mindössze néhány másodperc alatt. Íme:

Forrás: Librarius, 2015. január 15.
http://librarius.hu/2015/01/15/szavai-geza-vigesztendo/