Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Kíváncsian nyitom ki a könyvet. A hátsó borító rövid szöveges kedvcsinálóján túlvagyok, és nem nagyon foglalkozom vele. Érzem, hogy a regény szempontjából lényegtelen lesz a körítés, a korban és időben elhelyezés, nem is azért írják ezeket, persze, tudom.

Mégis, elvileg fejben tarthatnám, sőt prekoncepcionálhatnék, gondolom, de nem teszem, csak a szöveg számít, ott, benne a könyvben, rajta a lapokon, olvass már, ne körülményeskedj, mondom magamnak. És a borító? Arról inkább nem szólnék, hagyjuk, jöjjön a regény, az érdekel engem, ki ez az Aletta, mitől van neki bárkája, van-e köze Noéhoz, hagyom áramolni a kérdéseket, de aztán olvasok végre tényleg, gondolom.

„– És most végképp meghalunk – mondta anyám, amikor 1636 szeptemberében a minket körbezáró kékeszöld bura vonala, amelyben összefut az ég és a víz: megszakadt. És megláttuk az országot, ahol felkel a nap.” Hajóra szállnak és elindulnak terjeszteni az igazi kereszténységet a távoli Japánban, a felkelő nap országában. Egészen pontosan Kyushu szigetén, itt található Új-Amszterdam, ahol próbálnak új életet kezdeni. Hollandok ők, akiket a „régi” keresztények, a katolikusok tűzzel-vassal irtanak, minden nap ajándék az ilyen időkben. Aletta a saját szemével nézhette végig, ahogy édesanyját a zsoldosok sorra megerőszakolják, az anya megadta magát a sorsának – lehet-e vérfagyasztóbban megszólítani Istent [„Százezer fasszal is verhetsz, uram!”]? – abban a reményben, hogy a lányát elkerüli a gyalázat (elkerüli). A későbbiekben pedig láthatjuk, hogy Aletta mennyire határozottan kettéválasztja a testet és a lelket, gyakoriak az olyan gondolatok, hogy nem tudja, mit csinál a teste, hazudott a teste, nevetett a teste stb. Csak élete végén, amikor már Kodzsima Mikivel annyira összefonódott a sorsuk, ráadásul a két gyereke is megszületett, nos, akkortájt kerül harmonikus kapcsolatba lélek és test, veszíti el jelentőségét a távolság, a különbség. Amikor már nem szégyelli magát az istene előtt, mivel már nem is az ő világában él, fokozatosan halt ki belőle, hiszen alighogy leszállnak a hajóról, és elkezdik Japánban az életüket, már jönnek is az új törvények, a japánok gondolnak egyet, és a magukat kereszténynek vallókat mind megölik. Alettáék ismét ott vannak tehát, ahol a régi hazájukban voltak. A hitük miatt – ha azt vállalják – halállal lakolnak. Bár azért van különbség. Itt nem a konkurencia pusztítja őket, hanem egy másik kultúra, önvédelemből. Ami részben jogos.

Egyáltalán nem kényelmes most olvasónak lenni, nyilvánvaló, a szerző nem is akarta, hogy az legyen, de még úgy is önkéntelenül vakarózni kezdek, hogy tudom, ez itt most szépirodalom, ami meg tényszerűnek mondható benne, az, szerencsére, legfeljebb történelem. Csakhogy túl sok minden ismerős, túl sok a hasonlóság. És ha nem vigyázok, könnyen eshetek abba a hibába, hogy komolyan veszek dolgokat, pedig nem kellene. Nem kell. Kizárólag a teljes kiszolgáltatottságban a lelki nyugalmát kereső holland lányt lenne jó minél inkább értenem, és Kodzsima Mikit, a tiszteletreméltó dajmiót, aki képtelen ellenállni a kísértésnek, nem öli meg a messzi földről jött, ostoba hitet terjesztő lányt, viszont ha Kodzsima Miki keresztény lenne, mondhatná magának-magáról, hogy el- és odaadta lelkét az ördögnek.

Elvileg két történet fut egymás mellett. Az egyik Alettáé, a másik Inoue Akié és az ő leszármazottaié, természetesen a kettő összefügg, utóbbi(ak) kutató(k), nem a holland lánnyal akartak foglalkozni, ő csak belekerült Kodzsima Miki életébe, így a feljegyzésekbe, olvasom, csak mégis furcsa, Aletta egyes szám első személyű belső monológjaihoz képest nagyon távoli az Inoue-család tudóskodása, szépen magyaráznak, nyugtatnak, megvilágítanak, mégsem érzem úgy, hogy feltétlenül szükségem lenne rájuk, legalábbis nem ebben a formában, annyira mindegy, hogy mivel foglalkoznak, mit csinálnak, Aletta és Kodzsima Miki története önmagában elég az olvasáshoz, gondolom.

Vagy lehet, hogy a szerző játszik az olvasóval? Japán szemszögből tekintget vissza az eseményekre, azaz a szöveg – ebben a formában – önmagába néz, ettől minden, még a legkíméletlenebb cselekedet is logikussá válik, sőt szurkolok Alettának, hogy „japánosodjék”, és örülök, amikor látom, hogy egyre jobban sikerül neki. Ezért ahogy haladok a szöveggel, habár továbbra is azt gondolom, hogy Inoue Akira, a családjára, a pár generációval későbbi – nekünk tehát még mindig régi „történelmi” – szövegértelmezésre, kutatásra, az elbeszélés és a megértés nehézségeire nincs szüksége Aletta és Kodzsima Miki kisregénynyi történetének, egyre inkább úgy érzem, igazságtalan vagyok, mert időnként jót tesznek, meglevegőztetnek. Hát miért ne lehetne mintegy a regényen belül kívülállóként elemezni, értékelni, kutatni a két-három lappal odébb aktívan (fő)szereplőket? Istenre is egyre kevésbé van szüksége Alettának, aki maga válik misztikus lénnyé. Tulajdonképpen nem történik más, minthogy felnő, nővé érik. A rettegett dajmió, a keresztények hidegvérű üldözője, Kodzsima Miki szerelme, rajongása, vágya (és még sorolhatnám, de nem teszem) mind a nagy vörös holland lányban teljesednek ki. Amikor ez nyilvánvaló, és két gyerekük is születik, akkor végzetes veszélybe kerülnek. Nincs tovább. Persze, azt hiszik, mi mást hihetnének, hogy megőrültek, pusztán azért, mert egymásra találtak.

„Kodzsima Miki folyton elvisz, és kiterít. És ahogy fekszem kiterítve, úszkál bennem Kodzsima Miki, s amikor elterül mellettem, azt mondja nekem: »Te vagy Japán, te vagy a Felkelő Nap Országa«, és én egészen szétterülök, felforrósodva szétfolyok. »Olyan a hajad, mint a nap, mint az aranyló nap.« Kodzsima Miki kicsit szomorú, én is kicsit szomorú. Nem tudom szégyellni magam. (…) »Te vagy Japán!« – mondogatja a megőrült Kodzsima Miki, és én hiszek neki, mert én is megőrültem. Az őrültek hatalmas örömöket éreznek, Uram.”

Jól tettem, hogy figyelmen kívül hagytam a hátsó borító rövid szöveges kedvcsinálóját, mert tényleg mindegy, mi van odaírva, ez nem történelmi regény egyfelől, másfelől pedig nem moralizáló, érzelmeskedő valami. Klasszikus az alapképlet, persze, különböző, sőt egymással szemben álló kultúrákból érkezett férfi és nő a két főszereplő, egy kegyetlen időszakban végzetes körülmények között találkoznak, mégis, hártyavékonyságában is tiszta kapcsolat az övék, a lehetőségekhez mérten őszinte és boldog. Aletta végül – Haodzsu Yetiként – megtalálja Noéját Kodzsima Miki személyében, gondolom, a folyamatos vízözön elől a halál bárkáján tudnak elmenekülni. Ezért (is) kell csendben maradnom, Kodzsima Miki és Aletta Yeti története, az Aletta bárkája ugyanis a csend könyve.

Forrás: Spanyolnátha, 4. évf. 2007/1. 2007. március 23.
https://arhiv.spanyolnatha.hu/archivum/veszprem/18/kritika/berka-attila-szavai-geza-konyverol-/1013/