Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Kétségkívül a halál a leggyakrabban előforduló szó Szávai Géza regényében, ennek ellenére a „most meghalunk, és kiderül az igazság” mondat refrénszerű visszatérése a balladásan tömör elbeszélő szólamban nem az elmúlástól való félelem, a megsemmisüléstől való rettegés vagy a megváltásba vetett remény szövegként való megjelenése, hanem a feminin elfogadás, a beletörődés, az elkerülhetetlennel való szembesülés, végső soron a sorstisztelet kifejezése. Noha az idézett mondat nem a regény beszélőjének, Aletta Hueblernek, hanem édesanyjának a fohásza, mindaz, amire utal, a lánya sorsában testesül meg: a szenvedésekben, a megaláztatásokban s végül az erőszakos halál elfogadásában.

Kezdetben minden arra utal, hogy Alettát alázatában, alkalmazkodó készségében, szolgálatában hite segíti. Apja, Kasper Huebler tiszteletes mártírhalált hal, megreformált hite miatt a pápisták agyonverik, anyját a gyereklány szeme láttára tömegesen megerőszakolják, szeretett nagyapja belepusztul rémületébe, falujukat felperzselik. Anyjával, Metta Hueblerrel együtt Van der Maat tiszteletes veszi pártfogásába, őt követve menekülnek Amszterdamból a felkelő nap országába, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták, a portugál és spanyol római katolikus hittérítőkkel szemben az igaz, protestáns hitre igazítsák a pogányokat, akiknek földjére 1636 szeptemberében érkeznek. A térítést azonban nem a pápisták, hanem a japán tilalom akadályozza: az ország előbb csak tiltja a kereszténység terjesztését, majd két évszázadra lezárja határait, és módszeresen kiirtja a keresztényeket.

Megpróbáltatásairól Aletta fohászszerű beszámolóban ad számot, amivel a mindent látó Teremtőt szólítja meg, s arra az esetre, ha annak elkalandozott volna a figyelme, tömören összefoglalja az eseményeket. Sorsának gyászos kimenetele folytán azonban nem lehet önmaga történetének mindentudó elmondója, ezért a Japánban töltött éveinek elbeszéléséhez Szávai Géza egy másik szálat indít, amelyen a harcművészet két kiváló ismerője és kutatója Kodzsima Miki, a kiváló harcos és stratéga nemzedékekkel korábbi történetét rekonstruálva megidézi a vele összefonódott sorsú Aletta és két közös gyermekük történetét is.

Aletta kiváló adottsága, hogy élete során mindvégig templomot képes varázsolni maga köré, templom lett a hajó szűkös kabinja, a bárka, a csónak, a pagodák csónakszerű tetőszerkezete, de ugyanígy templommá lett az erdő, a melegvizes forrás, a ketrec, amiben Kodzsima Miki emberei fogva tartották, és végül szentéllyé lesz az a tisztás is, ahol Miki Aletta fejét veszi, ezzel a férfi végleg magára maradt, szemben Alettával, aki soha nem volt egyedül, hiszen volt kihez beszélnie. Mindebből úgy tűnhet, a sors elviseléséhez szükséges erőt és adottságot a Teremtő mindenütt való jelenlétéből meríti. A szerző azonban ennél többet tud hőséről. Sokat tud magáról a női életelvről és a nő társadalmi pozíciójáról, ami egyaránt arra predesztinálja a nőt – Alettát –, hogy ne okozzon szenvedést (pl. ne fogjon fegyvert), ellenben sorsa a szenvedés (pl. alárendeltség és önfeláldozás) legyen. Aletta számára családja férfitagjainak elvesztése, otthonának lerombolása nyomán szétesett a família, a kontinens elhagyásával szétesett a világ, a matróz halálával, akit annak tudatlan állapotát kihasználva, önkezdeményezésre ártatlanságával megajándékozott, szétfoszlott a remény, élete másról se szólt, csak apró halálok sorozatáról, amelyek egyre csak növelték a térbeli és érzelmi távollét tudatos megélését és az idegenség oldhatatlannak tűnő megkötöttségeit.

Ebben a regényben szinte semmi se egyjelentésű, minden csak „olyan mintha”, miközben másfelől azonos érvénnyel jelenik meg az ellenkező töltésű „talán másmilyen”. Aletta, a világ köreiből kibucskázó elbeszélő – a női életelvtől vezérelve – a (lét)idegenség közepette megpróbálja megteremteni a maga otthonosságát. Hamisítatlan keleti szellemben fogalmazza meg halálversét: „Elpárolgó esőcsepp / Nyomát / Elmossa az eső”, ami megmarad az utókor számára, igaz, a japánok által könnyebben kiejthető megnevezése nyomán a szerzőt Haodzsu Jeti néven jegyzi a verset megőrző papírlap. A regényben a végül lefejezett elbeszélőnek – Aletta Yeti néven – még egy halálverse feltűnik, ezt is érdemes idézni, ha másért nem, a megsejtett végzet poetizálása kapcsán, ami egyben látszólag arra utal, hogy Aletta fohászaiban anyanyelvén gondolkodik, de japán verseket ír: „Piros hópelyhek / Színtelen nyoma / Esőcsepp”, noha szó sincs a két szólam elkülönüléséről, hanem sokkal inkább harmóniájáról, amiben mégis a keleti gondolkodás kerül meghatározó túlsúlyba, hiszen: „A cseresznyevirág szirma: lepedőnyi papír egészen picire kicsinyítve, fehér tintával és fehér festékkel írva – elfér rajta minden, ami a világon történt.”

Aletta szólama folyamatos, kiegyensúlyozott, tépelődő, elfogadó és alázatos, hiteles női és hiteles keleti narratíva, ami mondatokra lebontva is – fraktálszerűen – önmaga teljességét jeleníti meg: „Egy szál szőr kinövésének zaját én sem hallhatom. Mennyi az idő, ami alatt megnő, nem tudom.” Az idő és a lét sajátos keleti folyásának tapasztalatát az elbeszélést mondó nő nem a protestantizmus világából hozta magával, hanem a pogány „barbárok” között sajátította el: „Kodzsima Miki azt mondta, az volna a legszebb, ha végignézhetne egy cseresznyefát, amint kinő a föld alatti magból, megnő, gyümölcsöt hoz, terebélyesedik, és mind több gyümölcsöt terem. Ezt egyetlen nap »végig látni«, ez volna a legszebb” – mondja. A szemlélődés végül a látás mint meglátás imperatívuszaként fogalmazódik meg: „Egész napon át nézni egyetlen fűszálat. […] Végignézni, ahogy a telihold átmegy az égen. Látni egymást.”

A nőiség és a dolgok átgondolására hajló/hajtó igény által kódolt narratívában minden viszonylagos, az igaz állításoknak az ellenkezője is fedi a valóságot, vagyis a tények a saját negatívumukkal együtt alkotnak egészet: „Anyám eljött a világ végére, és megláthatta a csodát: helyben maradt, mintha ki sem mozdult volna Amszterdamból.” A viszonylagosság Aletta világfelfogásában, megismerési tapasztalatában árnyalatokban testesül meg, a tények nem igazak vagy hamisak, hanem saját ellentétükkel harmonizálva jelölik önmagukat, miközben olyan finom árnyalatok képződnek meg, amelyek például megkülönböztetik egymástól a félhomályt és a félvilágosságot, és ebben a világpercepcióban nehéz nem felismerni a zen világértelmezését, amelyben a jin és a jang kétpólusú összhangja írja körül a befogadás iránti érzékenység feminin tágasságát. Az egymást kiegészítő két ellentétes pólus értelmezése szerint a sötét oldalt jelentő jin a mélység, a sötétség, a nem megnyilvánuló, a lélek, az intuíció, a rugalmasság és nem utolsósorban a nőiség esszenciális megjelenése, a fehér oldal, vagyis a jang az aktivitás, a férfiasság, a megnyilvánuló, a táguló, a racionális fele a világnak. A két oldal együtt a világmindenség elsődleges erőinek tökéletes egyensúlyát adja. A jin ebben a regényben Aletta, a jang Kodzsima Miki, a harcos vezér, ő nem vérengző pusztító, hanem kiváló stratéga, nem kéjsóvár nagyúr, hanem nemes hím, a világra nyitott kíváncsiság megtestesülése. A kettőjük által megjelenített harmonizáló kettősség nyomán sugallt szemléletbeli viszonylagosság arra utal, hogy „mindennek van valami jelentése”, ami magában foglalja azt is, hogy „nincsen feltétlenül mindennek jelentése”.

Aletta a Teremtővel folytatott minduntalan párbeszédével igyekszik valamiféle, őt a világtól elszigetelő burát vonni maga köré, azt a fajtát, amit a kortárs „női” irodalomból jól ismerünk Sylvia Plathtól Lovas Ildikóig, de ez a bura olyan illékony, akár a tengervíz párájából a hajóutas hajára kicsapódó só angyalpora, semmitől se véd meg és semmitől se szigetel el, egyedüli funkciója, hogy tudatosítja önmaga létezését és ezáltal a védettség érzetét kelti, még ha hamisat is. Aletta nem elkülönülő fohászokban szólítja meg a Teremtőt, hanem folyamatos elbeszélésben. Az elbeszélés, az ismétlés általi megőrzés módszere a regény másik szálán is felvetődik, a harcművészet említett két tudósa, apa és fia eltérő elvekre esküszik, az idősebb a legapróbb részletek következetes fölidézése által igyekszik kollektív tudatot modellálni a japán történelem megőrzésére, az ifjabb pedig a gyors és hathatós döntések érdekében a részleteket elhagyó, lényeglátó tömörítés módszertanára esküszik. Mondani se kell, a kettő kiegészíti egymást, és Kodzsima Miki érzékletesen bemutatott harcművészetében teljesedik ki. Maga a történetmondás is a két adott lehetőség elegyítését használja ki a történet fölépítésében, hol lelassul a részleteknél, hol naplószerű, emlékeztető lejegyzésekben lendül tovább, mintha két világ, mintha a keleti lassú és a nyugati felgyorsult idő vívná harcát, amiből végül az elbeszélés ritmusa kerül ki győztesen, és hiteles regényteret jelenít meg. Miki világában, nem úgy, mint az európaiban – s ennél fogva Alettáéban is – az állatok, a kutyák, a macskák, a madarak nem „amik”, hanem „akik”, és nem elpusztulnak vagy megdöglenek, esetleg kimúlnak, hanem meghalnak. Ebben a világban mindennek azonos becsülete van, és minden egyszerű, de logikus elvek és törvényerejű szokásrend köré szerveződik. Mégsem tűnhet otthonosnak a nyugati ember számára, amit a regény az idegenség toposzán keresztül oda-vissza viszonylatban mutat föl: a nyugatiak nem értik a keletiek civilizációját, a keletiek viszont képtelenek megérteni a nyugatiak szellemiségét, ennélfogva barbárnak tartják egymást. Szávai Géza az olvasó közelébe hozza a másik megismerését elutasító gesztusokban megnyilvánuló kölcsönös barbárságot, egyebek között a civilizációk és vallások közötti egyik alapkérdés regényesítésével. Japán szemszögből ugyanis a keresztények Jézus mártírhalálával megváltott bűnbocsánata a keresztények által a büntetés félelme nélkül elkövethető bűnök veszélyét jelenti, ami ismét a józanul logikus gondolkodás folyománya, egy olyan gondolatmeneté, ami a nyugati civilizáció előtt zártnak, hermetikusnak és köldöknézőnek tűnik. Pedig bíznunk kell a bonyolult kérdések egyszerű megfogalmazásának lehetőségében, és ebben segít Szávai Géza regénye. Annál is inkább, mert az idegen terek egymáshoz közelítését a szélsőségesen egymás ellen irányuló létállapotok, az élet és a halál összebékíthetősége felé tereli: Aletta élete nem egyéb, mint az élő folytonos szoktatása a halálhoz, a lét tiszteletének és a halál (vagy végzet?) elfogadásának iskolája.

Aletta feszített tükrű szólamát párját ritkító nyelvi megjelenítő erővel mindvégig kitartja az elbeszélő, s ezzel hiteles női elbeszélést teremt. A történet háromnegyedét, illetve egy teljesen más történet egészét elmondhatta volna akár Kodzsima Miki vagy a harcművészetet kutatók szemszögéből is. Akkor azonban szegényebbek lettünk volna az idegen térbe és idegen nembe helyezett remekléssel, amelyben – csupán példaként említem – az elbeszélő a következőképpen gondolkodik kivégzése/megölése előtt: „szemérmes és zárt vigyázban állok a tisztás szélén, és titokban Kodzsima Mikivel ölelkezem”, halála pillanatában pedig hálával gondol a férfire, aki szerelme kényszerítésének vagy parancsának (esetleg a nő és a harcostárs alárendeltsége tudatosításának érdekében elrendelt meghagyásának) engedve meggyalázta, de az állatias aktust követően – elsőként és egyetlenként megsimogatta a nő fenekét. Ennyi az élet, mondhatnánk. Ugyanakkor sokkal több – figyelmeztet az író.

Forrás: Magyar Szó, 64. évf. 83. sz. 2007. április 11.