Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

„Egész napon át nézni egyetlen fűszálat. Hajnalban még sudár, nedvtől és zöldtől duzzad, csöppnyi víz a hegyén – ami a napon elpárolog, a zöld fakul, a fűszál teste fonnyadoz, vége lekonyul – este erőre kap, éjjel átnedvesedik, zöldje sötétül – hajnalban győzedelmesen mutatja fel hegyén a csöppnyi, csillogó gyöngyöt. Piheg a fűszál.” 

Három mondat Szávai Géza új regényéből – a tökéletes részlet. Nincs kérdés, rácsodálkozás, nem merül fel a babitsi Esti kérdés miértje. Csak. Elfonnyad és újra zöldül, talán nem is ugyanaz, talán minden pillanattal más – egész mező moccan a zöld élben, s a mozdulat csak folytatás. A töredék tisztán hordozza az Aletta bárkájára annyira jellemző egy-idejűséget – azt a szinkronitást, ami kapcsolatba hozhatja Hollandiával Japánt, a bűnbocsánat elvét a természetfilozófia célelvű pragmatizmusával. Szávai kötete átmenetet képez a történelmi regény, a lírai pornográfia és a testi szeretetből fakadó zsoltár között – a teremtő erejű szintézis során pedig megszületik Aletta Huebler gyönyörrel és hittel átitatott, különös, rőt fényű világa.

Az 1600-as évek elején Európában kirobbanó protestáns–katolikus vallásháború a tűzvész gyorsaságával jutott el a világ legtávolabbi ismert végeibe, így Japánba is. Az ország területén elszántan, egymással küzdve térített a kereszténység két „kihelyezett” csoportja, buzgalmukat pedig növekvő ellenszenvvel figyelte a helyi nemesség, amely az új vallásban – nem éppen alaptalanul – potenciális veszélyforrást látott. A nemzeti függetlenséget és saját pozíciójukat féltő arisztokraták a kereszténykérdés lezárására végül is radikális megoldást választottak. 1638-ban a szigetországot szinte hermetikusan lezárták, a Nyugattal tartott kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat ezzel mintegy kétszáz évre megszakítva; a Japán területén rekedt külföldi kereskedőket és térítőket módszeresen kivégezték, de ugyanígy jártak el a keresztséget időközben felvevő japánok tízezreivel szemben is. Kegyetlenségük megdöbbenő volt: gyerekeket vetettek börtönbe vagy végeztek ki gyaníthatóan keresztény származásuk miatt, ártatlanok ezreit feszítették meg vagy fejezték le – akkurátusan végezték dolgukat, akárcsak maga az Inkvizíció.

Ezekben a vészterhes években érkezik anyjával Kyushu szigetére Aletta Huebler, a nyakigláb vézna holland lányka, hogy a helyi protestáns hitközség tagjaként térítő- és missziósmunkát folytasson. Aletta személye sokrétűen szimbolikus, a jelképek hagymahéjszerűen burkolják és építik alakját. Átmeneti lény, a folytonosság élteti – még európai, de sorsának minden fontos állomása a felkelő nap országához köti. Itt serdül asszonnyá, s japán lesz majd ura és gyilkosa, az őrült dajmió, Kodzsima Miki is. Hatalmas, befogadó teste ringó bárkaként hordoz hitet és szeretetet; neve célzás Apáczai Csere János feleségére – a házsongárdi temetőben nyugvó Aletta van der Maetre, aki szintén idegen földön élt férje oldalán. Aletta óriásnő, vörösesszőke haja szikrázva lobban a melléig sem érő apró japán férfiak feje fölött – ő Keletben a Nyugat, Kyushu szigetén a keresztény Európa.

Szávai Géza képes női szemmel látni és láttatni azt a vértől és mocsoktól csúfított világot, amely Alettának élni adatott – hálózatos szimbólumrendszere pedig a történet minden mozzanatát áthatja, többjelentésűvé teszi. Leírásai szenvedéllyel teltek, mégis finomak – megrázó az a részlet is, ahol Szávai úgy ábrázolja a fejlődő női testet, akár egy virágba boruló cseresznyefát vagy pillanatok alatt felépülő hajót. „Viharos szél korbácsolja a testemet, Uram, és siklanom, repülnöm, vágtatnom kellene.

Szégyellt csontjaimon kiduzzadt a hús. […] olyan nagy, olyan fájdalmasan nagy az én erőm, mint amilyen a hitem tebenned, és bocsásd meg nekem, Édes Istenem, hogy csak állok és irtózattal kérdezem: vajon mire szántad ezt az iszonytató, robajló erőt, amelybe felöltöztetted a csontjaimat, Uram?? Mélyről jövő ima Anetta Huebleré, az anyag szövetéből, illesztékeiből szakad fel, mint sodró áradat.

A holland asszony és a japán hadúr, Kodzsima Miki között kibontakozó szerelmi történet természetszerűleg eredményezi két kultúrkör összecsapását, majd ideiglenes összefonódását. Míg Aletta Európát jelképezi, addig Kodzsima Miki Japánt testesíti meg – erre a „kis sziget” jelentésű Kodzsima-családnév utal egyértelműen. Viszonyuk egyszerre foglalja magába az állatias durvaságot és a közös, csendben lélegző szeretetet – s mintha egy óriás és egy törpe birkózását figyelnénk: egymás felé, egymásba törnek, az egyik kicsivé, a másik naggyá szeretne lenni, reménytelenül.

Hogyan érthetné meg a bűnbocsánat fogalmát a pengeéles logikájú dajmió? Hogy fogadhatná el a halált Aletta, ha nem Isten akaratából következik? „Azt álmodtam, hogy a falra szögezett báránybőrbe visszajött a megnyúzott bárány. Jött fázósan, remegve – és egyszerűen belebújt a bőrébe, mint egy kabátba” – meséli Aletta A bárány visszatérése című fejezetben. Megváltódnak a bűnök, s a halál is semmissé lesz – ha a Bárány végül visszatér.

Épül, mondatonként magasodik Aletta bárkája, erős vázát a hit, a lélek szerelme adja. Szávai stabil szimbólumrendszerrel dolgozik, ismétlő módon alkalmazva a templom – asszonytest – hajó mitikus hármasságát, valamint a nagy és kicsi relációját. Európa és Japán, nősténytigris és kandúr, Aletta és Miki – változó formákban véget nem érő küzdelem. A kettős játszma két fiktív idősíkból válik megismerhetővé: az első a szeretők kora – a második pedig egy műkedvelő hadtörténész családé, melynek tagjai régi levelek, legendák alapján próbálják megismerni Kodzsima Miki titkos életét. Vajon tényleg életben maradtak a dajmió keresztény nőtől született gyermekei? Ha igen, hollandnak vagy japánnak kell tekinteni őket és utódaikat? Kiütközhet-e a vörösesszőke haj a koromfekete alól két évszázad után is? Sorjáznak a kérdések, és szövevényükből „mellesleg” megismerhetővé válik az Inoue-família három kutatógenerációjának élettörténete. A repetitív történetmesélés és a rengeteg név nehéz helyzet elé állítja az olvasót, talán a szerzőt is – az Inoue-család egyik tagja, az idős Keiko asszony például két, különféle módon veszíti el legidősebb fiát: kísérletezés közben robban fel egyszer, aztán kivégzik, s mindezt gyors egymásutánban, egy oldalon belül.

Hogy az Aletta bárkája bír-e valamiféle hazai vonatkozással, biztosan nem állítható – Aletta van der Maet nevének enigmatikus felvetése s a Japánban megtelepedő misszionárius csoport diaszpórikus jellege azonban sejtett némi párhuzamot az erdélyi magyar hitközségek és a regénybeli hollandok sorsa között. Pár évvel ezelőtt Szávai Géza Székely Jeruzsálem című, személyes hangvételű esszéregényében a szombatista vallási irányzat négyszáz éves múltját, felvirágzását és lassú sorvadását mutatta be, a vallásalapító Péchi Simontól Bözödújfalu 1989-es elárasztásáig. Más utak, más történelem, a szorongatott helyzet és a hit ereje azonban mind a hollandok, mind a szombatista, ún. zsidózó székelyek esetében azonos lehet. A keresztényüldözés során több ezer embert ítéltek halálra, mégis életben maradtak páran, köztük talán Aletta gyermekei; a bözödújfalui templom tornya el nem áraszthatóan emelkedik ki a duzzasztómedence vizéből, hirdetve azt, ami a szombatosok régi otthonával, a székely Jeruzsálemmel történt – s a mélyben utcák, házak várakoznak.

Tömény, máskor pedig véresen egyszerű regény az Aletta bárkája. Hogy a gyilkosság éppolyan természetes legyen, mint a fák őszi vetkőzése vagy a tenyérhez simuló szirom, hogy az erőszakban, kielégülésben és a legtisztább örömben is ott van Isten, hisz nem is lehet máshol – nem könnyű elfogadni. Aletta bárkája ilyen. Gyermekkori emlékeket, az égő avar illatát, szerelmet és a szamurájkard végső villanását, mindent elvisz s elringat testének üregeiben a női bárka, Aletta Huebler maga.

Forrás: Új Könyvpiac, 16. évf. 2006/12.