Fő tartalom átugrása

Az Amiért élünk sorsmetszeteinek sorozata isten háta mögötti falvaktól kisebb-nagyobb városokon át Budapestig ível, és évszázadnyi időt fog át. Szávai Géza a regényíróknak ahhoz a fajtájához tartozik, akik egész életükben folyamatosan jegyzetelnek. Szávai rögzítő szenvedélyének eszköztára azonban egészen tág: gyerekkorától fotózik, rajzol, gyűjt mindenfélét. És e könyvének tanúsága szerint szeszélyesen memorizál, védekező önagresszióval felejt.

A kötet az állandó regényírói készenlét állapotairól is tudósít. Ott látjuk a szerzőt sajátságos világa peremén, ahonnan a fikció felé rugaszkodtak a regényei – de ebben a könyvben maga a valóság jut szóhoz, és bámulatra méltóan változatos hangon szólal meg.

Szigorúan pontos valóságmetszeteit az író olyan kérdések köré csoportosítja, mint hogy mi az, amiért élünk, aztán következetesen tovább köröznek a sorsmetszetek, azt közelgetve, amiért képesek vagyunk meghalni. Végig jelen van, majd erőteljesen felsejlik a titok, amiért túlélünk.

Többszörös visszacsatolással, meglepetésekkel – előttünk! – épül ez a sodró erejű könyv, éles valóságmetszetek rajzásában tárul elénk, amit megélünk, amit túlélünk, és amibe belehalhatunk.

2019
218 oldal
140×210 mm
keménytáblás
ISBN 978-615-5500-56-5

Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Nekem mindig volt ünneplőruhám

Szávai Géza

Az etédi római katolikus óvodásokról készült tablószerű „csoportképet” a jobb alsó sarokban ülő fiú nagyanyja – Kovács Eszter dédnagyanyám – gondosan őrizte, áhítattal nézegette. Dédnagymama nemcsak apámért rajongott, hanem értem is, aki túltengő érzelmeimtől fűtve (nagyon szerettem ezt az öregasszonyt) megígértem neki, hogy ha megnövök, és leánygyermekem lesz, Eszternek fogom keresztelni.

tulelotablo

Nekem nem az tűnt fel a sokat nézegetett képen, hogy mennyire hasonlítok apámhoz. Hanem, hogy ez az „apám gyerek” milyen jól öltözött. Fekete rendruha.

„Akkor már” – szipogta dédnagyanyám büszkén és hálásan – „mind a két fiúnak (Marcinak, aki még nem járt óvodába) illő, ünneplő rendruhát varrtunk.” És megint imádkozott, hálát adott…

Most már értem is imádkozott.

Apám és az öccse a fotózás előtti hetekben élte túl a tífuszt. A faluban sok gyerek meghalt.

Apámat nem tudták volna ilyen illő, szép fekete ruhában eltemetni. Akkor még nem volt meg neki ez az öltözéke.

…Ha rajtakapott Eszter dédnagyanyám, hogy kiveszem az asztalfiókból és sokáig nézegetem apámék óvodás tablóját, akkor nevetve azt mondtam neki, hogy élvezem, mennyire árulkodik a nagy felhajtásról: a háttérben, a „tablósok” mögött látszanak a kerítésre kapaszkodott bámészkodók. Dédnagyanyám elnézően mosolygott a megörökített kíváncsiskodókon. És rajtam. Nagy szeretettel néztem vissza rá. Bele a szemébe. Nem tudott hazudni.

…Nekem mindig volt sötét színű ünneplőruhám.

Tartalom

  • I. AMIÉRT ÉLÜNK
    „Cséplőgépem, mint a pacsirta” • 7
    „Én törődtem a szépséggel, kérem” • 19
    Börtön és virág • 31
    Ha egy hétig beszélgetnénk • 45
    Ha egyszer eljutnánk a világ szélére • 53
    Képek a muskátli szirmán (Karola és Piri) • 61
    Az Oroszlán és a Neptun fénytengerén • 73

    II. AMIÉRT MEGHALUNK
    Képaláírás • 88
    Amiért meghal egy gyerek • 90

    III. AMIÉRT TÚLÉLÜNK
    Képek mögött • 99
    Tabló – 1973 • 103

    IV. FÜGGELÉK
    Túlélőtabló – 1932 • 120