Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Aki óvakodik a nagyszabású művektől, az se ijedjen meg. A könyv több mint hétszáz oldalas ugyan, ám a szellős sorok, a termetes betűk megkönnyítik az olvasást. A lapok tapintása puha, a lapozás könnyű, élvezetes. Mintha a könyv tipográfiájával is sugallani szeretné a címbeli múlt évezred nosztalgikus nyugalmát, a kényelmes fotelek, derűt árasztó állólámpák, szivarillatú szobák olvasóbarát hangulatát.

Nagyszabású regény, a szó minden értelmében. Különleges szövésű vászonra festett tabló. Fordulatos cselekményű elbeszélés. Jóllehet nem könnyű elmesélni a cselekményét. Van egy gyermek, akit az anyja pénzért szül, de a nagyanyja megmenti, árvaházba adja; az árvaházban a szokott életet éli, de különleges képességei megmentik a durvaságoktól. Pártfogói akadnak, egyengetik útját. A gyerek zseniális képességű, rögzít mindent, amit lát és hall; négyzethálós szerkezetet konstruál, és a hálószemekbe mindent aprólékosan bejegyez. Nagyszabású világábrázolás ez, maga a módszer teszi azzá: a szétterülő négyzethálós térkép, amely a messziről átláthatatlant elemi alapformákra bontja.

Mi a regény? Természetesen több válasz is adható. Talán azt az elbeszélést lehet leginkább regénynek nevezni, amely sikeresen megkonstruálja azt a történetet, amelybe belefér a világ példázata. Olyasmi tehát, mint a legkisebb közös többszörös vagy a legnagyobb közös osztó. Mindkét eset érvényes, mert mindkét esetben a közös vonások fejeződnek ki.

A történet akkor a leghitelesebb, ha a benne felbukkanó egyéni és a példázatként kint maradó általános minél közelebb jut egymáshoz. Olyan számsor tehát, amely a legnagyobb számot is tartalmazza. Gauss sora vagy akár Finobaccié. Az első nap, csak egyetlen nap, de a második napban már benne van az első is, „és mindaz, amit az elsőből megjegyeztünk”. Ha így számoljuk a napokat, akkor öt nap voltaképpen tizenöt nap lesz. És hat év, akár egy évezred is lehet. Ha valaki a rögzítés igényével minden napot feljegyez, ha egyáltalán nem akar elfelejteni semmit, akkor a napokat egészen másképp kell számolnia. Képzelete valósággal töltődik fel. Ennek a valóságnak az alapja pedig a megfeleltetések sora. Hat év Máriaréven, annyi, mint egy évezred Marienbadban. Hat év eszmélés annyi, mint az emlékezet kilenc háza. Vagy a torony száztizenkét lépcsője. Vagy akár a Könyvek Könyvének kilenc fejezete. Nem a történet e regény tétje. Vincze Flórián kimegy Amerikába, mert otthon nem kell senkinek. Nem, nem ez történik. Az anyja azért szülte, hogy eladja az amerikai házaspárnak. De a nagyanyja kicsempészi Erdélybe; álnéven utazik, igaz, még csak két hónapos. Hamis útlevéllel kimenti nagyanyja a csíksomlyói búcsúra induló karavánnal. Székelyszentlászlón lel menedékre, míg hazájában keresik. Aztán visszaviszik Máriarévre. Itt is van egy jelképes megfeleltetés, Csíksomlyó és Máriarév között. Az utóbbi azért is beszédes név, mert idézetként többször elhangzik, hogy „Mária levette kezét az országról”, aminek nem annyira a tartalma a lényeges, hanem a konkrétsága. Regény és valóság folyamatos megfeleltetése kifejezetten, érezhetően erőteljes szerzői szándék eredménye. A regény egyik legizgalmasabb tétje, hogy a mindennapi valóságot hogyan képes megszólaltatni, önkörébe bevonni. Hogyan lesz az aktuálpolitikából regénytéma, hogyan lesz a politikából irodalom? Nem könnyű mai regényben leírni Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor nevét. Pláne nehéz a világpolitika szereplőiről, Putyinról meg Bushról írni, anélkül, hogy az irodalmiság ne csorbulna. De mások is benne vannak, Tamás Gáspár Miklóstól Schmidt Máriáig, fura hangulatot teremtve.

Tulajdonképpen a történet csak addig érdekes, amíg szét nem oszlik az illúziója is. Amikor mindenestül beleoldódik a könyvbe, akkor már nyugodtan, gátlások és előítéletek nélkül elveszhetünk a részletekben. Maga a történet is feladja a küzdelmet, hogy történet legyen, és ettől kitágul, kifut a porózus határtalanságba, mozaikossá válik, miként Zsanett tekintete, amellyel miközben Vincze Flóriánt nézi, látja azt is, hogy az mit gondol róla, látja, hogy látja, mi van a ruhája alatt, és látja, hogy látja, miként látja ő a fiú alsógatyája alatt a fürdőnadrágot. Amikor a valóság belebukik saját szerepébe, akkor válik élethűvé. Az tűnik igazinak, aki nem visel valódi nevet. Mintha megfordulna a dolgok menete. Mintha a meg nem nevezett öngyilkos költő, aki besúgó volt, azért lenne elevenebb, mint a forradalomról szónokló Tamás Gáspár Miklós, mert konkrét nevét regénybeli ábrázolata helyettesíti. Akinek neve van, csak a neve kerül bele a regénybe, mígnem a névtelen öngyilkos költő mindenestül jelen van. Mintha előbb minden szereplőnek le kellene tennie a külső burkát, hogy átléphessen a regény belső körébe.

Megrázó, ahogy lecsupaszodnak, ahogy kinőnek mint szörnyállatok a gazdatestből, ahogy lefejtődnek újsághírként létező önmagukról a szereplők. És ugyancsak megrázó, ahogy a mondatok is kilépnek mondatjelmezükből. Épp akkor tudják az összefüggések sejtelmes láncolatát a leginkább felszínre hozni, amikor látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz.

Néha csak ennyi áll a csillaggal határolt bekezdésekben:

„Testbeszéd.

Testnémaság.”

Szávai tulajdonképpen végig azzal kísérletezik, hogy a tetszőlegesen szétágazó történet meddig maradhat még regény. Azt feszegeti, hogy az el nem beszélt regényt miként lehet körülhatárolni. Vagy csak az elbeszélt regényt lehet regénynek nevezni? Amelyben szépen összeállnak a mondatok, amelynek klasszikus ívű mondatai szigorúan egymáshoz kapcsolódnak? A mondat akkor mondat, ha pont van a végén? De mi történik, ha nem tesszük ki a pontot? (Szávai kis- és nagyregényeket tartalmazó, Valaki átment a havon című, tavalyelőtt megjelent kötetében volt egy egymondatos regény, lényegében egyetlen, pont nélküli mondat. Talán épp a pont elhagyása miatt lehetett regénynek nevezni?) Regénypoétikailag világosnak érzem az írói szándékot. Ugyanakkor pontosan a mondatok szintjén érzek olykor zavart. Mert elbizonytalanítanak a szándékbeli következetesség túlontúl is racionális okfejtései. A főszereplő fiú, Vincze Flórián mondja: „És amit mondok, az elhelyez engem az Almásvécsről látott világban, hiába ismerném egyenként Magyarország mind a tízmillió lakosát, mert mind a tízmilliónak ismernem kellene az összes ismerősét, és azt, hogy mi van a fejükben – és akkor kerülhetne a fejembe Magyarország összesített fejeinek a tartalma, ennek a minimum tízmillió homokszemcseagyból álló homoksivatagnak a késztetése, amelynek egyik szélén áll a sérült Kuvasz, egy éve kapták olyan hazugságon, amely miatt a sivatagi homoknak »Az írottnál mélyebben fekvő!« törvényei szerint mennie kell, és menni fog, ezt mindenki tudja, ő is, mégis marad és sérülten bizonygatja: »Eltökélt, tele küzdésvággyal!«, vele szemben az önfeledt Vizsla nem áll egy helyben, hanem előreszalad, hátrál, ide-oda futkos, csak arra vigyáz, hogy nézzen, nézzen, és a nézése sugározza: elszánt a harapásra, de annyi harapnivaló van, hogy tanácstalanul szalad előre-hátra…

És a köztársasági elnök…” stb. stb. Ki van téve a pont, ám érzésem szerint túlszalad a mondat rajta. Nem a külvilág kerül bele a regénybe, én nem is Vincze Flórián vélekedése, hanem a külvilág saját kommentárja önmagáról. Nem Flórián szólal meg, hanem a világ. Nem tudom eldönteni, hogy példának okáért ez a szellemes passzus kié, Flóriáné, avagy az önmagát kommentáló világé: „A pénz olyan, mint a gyep, a gyep betakarja a földet, na de »Gyepből lehetetlen három-négy takarót a földre teríteni!«, márpedig a pénz olyan gyep, amely kezdetben épp hogy lefedte a Föld némely részeit, aztán az egész Földet, »Ekkor mutatta valóságosan a gyep, hogy a Föld mekkora, mennyit ér!«, de most már körülbelül négy rétegben fedi be a pénz-gyep a Földet, és mindenki azt reméli, hogy a földre terülő négy rétegnyi pénz-gyep mindegyik rétege valóságos.” Nem tudom eldönteni, hogy az író, miként leghitelesebb mondatai, lerakta-e a jelmezét.

Forrás: Élet és Irodalom, 53. évf. 46. sz. 2009. november 13.