Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

A Székely Jeruzsálem – Esszéregény az identitásról önmeghatározó mű, amelyet talán nehéz is belesorolni műfajilag valahová. Amikor elolvastam, revelációélményem volt, és úgy éreztem, hogy előtte valamit nem tudtam Erdélyről. Ennek a műnek köszönhetően az erdélyi valóságnak, az erdélyi identitásnak valami olyan mély rétegei szakadtak fel, amelyekkel – annak ellenére, hogy itt élek, hogy unitárius lelkész vagyok, hogy az erdélyi vallásokhoz, az erdélyi aspirációkhoz közöm van, szívügyem – mégis ennyire szublimáltan, ennyire személyesen és ennyire egyetemesen megfogalmazva korábban nem találkoztam.

Mondhatnám azt, hogy egy posztmodern mű, amely mű az által fogalmazza, ragadja meg az egyetemest, hogy tudja: nincs objektív történelem, csak történetek vannak. Történetek, amelyek vagy hitelesek, vagy nem, és ezek a történetek a maguk mozaikjából összerakják az egyetemest, és kimondják a kimondhatatlant. Kimondják azt, amit a szociográfiai dokumentumregény vagy más műfajban csak erőltetve, csak közvetve, metaforákkal képes elmondani a szerző.

Úgy érzem, minden erdélyi ember számára házi feladat elolvasni ezt a művet. Hogy megismerjük önmagunkat, hogy megtanuljunk önmagunkkal és önmagunk múltjával szemben tisztességesek és becsületesek lenni. Amit igazán nagyra tartok ebben a műben, az a gyermeki őszinteség és ugyanakkor bölcs kíméletesség, amivel összesimul e két princípium simogatásában az a valóság, amelyről ír. Itt van az a valóság, és az a kegyetlenül kimondott igazság, amely a saját létemhez, saját családomhoz, saját közösségemhez való, időnként fájdalmas, időnként kritikus viszony kimondására késztet, azzal a küldetéstudattal is, hogy ezt én kell kimondjam, mármint Szávai Géza kell kimondja, mert miként a nagyanyja annak idején elfogadta a családdal kapcsolatos kínos dolgokat azért, mert egyfajta intimitási körön belülről jött mindaz, amit elmondott, úgy ez az erdélyi közösség is elfogadja, mert belülről jön, velünk együtt élte meg, mert a szeretet mondatja ki vele azokat a kemény, kritikus dolgokat is, amiket ki kell mondani.

És a magyarsággal is: én úgy érzem, hogy ez az a profétikus küldetés, amire pap, író, értelmiségi ember egyedül vállalkozhat, hogy időszerűtlenül, a felhajtó erőkkel dacolva időnként kimondja azokat az igazságokat, amelyek nem népszerűek, amelyek időnként ünneprontóak, amelyeket időnként nem fogad ünnepelve a saját közössége. Mert nem fogadja ünnepelve a kritikát a mélymagyar, torzmagyar, ilyen-olyan magyar megnyilvánulásokkal szemben. De ha mégis felnő ahhoz, hogy el tudja fogadni, akkor ez az egyetlen út a jobbuláshoz, a megváltáshoz.

Köszönöm, hogy megszületett ez a mű, köszönöm, hogy alkalmunk van elolvasni, köszönöm, hogy itt van közöttünk Szávai Géza, itt van az író, hogy beszéljen, és kérem, hogy szólaljon meg, a toll sercegésén túl, a maga emberi hangján.

(Elhangzott a sepsiszentgyörgyi könyvbemutatón 2001. november 11-én)