Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Nem hittem volna, hogy Kovács András kitűnő könyve után (Vallomás a székely zsidózók perében) valaki még újat mondhat nekem a székely „zsidózókról”, akik a hitújítás lázában tértek a szigorúan ótestamentumi hitre, Péchi Simon nyomán. Úgy azonmód, még Bethlen Gábor korában el is terjedtek Erdélyben aránylag rövid idő alatt – ám végül sorozatos (hatalmi) üldöztetések eredményeképpen a XX. századra már csak Bözödújfaluban maradtak meg egyre fogyatkozón, hogy a deportálást követően már alig lézengjenek a faluban az immár „ősi”-nek mondható hitükhöz ragaszkodók közül. A „diadalmas szocializmus”aztán, a század vége felé már nyomukat (temetőjüket) is víz alá merítette.

Nos, Szávai Géza Székely Jeruzsálem című vallomásos könyve – egyfajta szemérmes önéletírás is – bizony sok újat (is) mondott nekem. Nemcsak Bözödújfaluról, nemcsak a székely szombatosokról. Inkább a szerző szűkebb szülőföldjéről (Küsmőd pataka húsz kilométernyi völgyéről), amelyik – kicsiben – mintha az egész erdélyi magyarság szellemi arculatát formázná.

Ezek szerint tehát Szávai említett könyve (Pont Kiadó, Budapest, 2000) arról a kurtának mondható völgyecskéről íródott, amelyet Bözödújfalu alatt gáttal zárt el a kommunista diktatúra hisztériája, tengerszemmé duzzasztva Küsmőd vizét, hogy az elárassza a „zsidózásáról” híressé vált falut. Hiszen említettük, ez a kicsinek mondható tájegység, a maga négy falujával (Küsmőd, Etéd, Kőrispatak, Bözödújfalu), szinte az egész erdélyi magyarság arculatát hordozza – és hordoz még valamit – amiről Erdély híressé vált: megértést, türelmet egymás iránt. Élnek ugyanis ebben a négy faluban protestánsok és katolikusok. A protestánsok között is, reformátusok és unitáriusok. Soha, vallási indíttatású torzsalkodás nem volt köztük. És éltek még nem is olyan régen – olyan székelyek is, akik a Nagy Fejedelem – és Kancellárja idején Mózes hitére tértek („vissza” – mondhatnók) ám az akkor Erdélyben áttértek többségétől eltérően, kitartottak szabadon választott hitük mellett, annyi évszázadon át, Péchi Simontól napjainkig, amikorra kivesztek, vagy szétvándoroltak a nagyvilágba. Tegyük még hozzá: törvénytisztelő, békeszerető, dolgos székely emberek voltak. Nem is másvallású, katolikus, protestáns testvéreik szemében váltak ők a történelem folyamán annyiszor szálkává, hanem a mindenkori – különböző színezetű – hataloméban.

A sajátos tájegység rajzát csak szemléletesebbé teszik a remekbe sikerül fényképek. Már a címlap megrendítő: katolikus templom a tó közepében – „derékig” vízben – keretként pedig (közelről) a templom immár tépett födele, még álló falai. Szávai Géza szereti a pontos, alapos munkát. Szülőföldje – olykor Bözödújfalu – révén vissza-visszatekint a történelembe, bizonyos jelenségek gyökerei után kutatva. Imponáló biztonsággal igazodik el a közelmúlt – az egész XX. század – eseményeiben is. Idézi Móricz Zsigmond 1941-es látogatását Bözödújfaluban, ahol akkor még, a magyar hatóságok immár életbeléptetett első „zsidótörvényei” ellenére is megmaradtak a „zsidózó”székelyek. Különböző vélekedéseket idéz a jelenségről – és nem feledkezik meg az 1944-es deportálásokról sem, amikoris „felmentésük” ellenére a szombatos székelyek közül többen vállalták a közösséget mózeshitű hittestvéreikkel – önként osztozva ezek sorsában is.

Szávai tekintetének – hiszen említettük – nem szabnak határt szűkebb szülőföldje dombjai-hegyei. Magyarságban gondolkodik, a tolerancia vezérlő csillagának a fényében. Könyvének sajátos varázsát a személyes hang, az élmény adja meg. Az emberarcok. Szüleié, nagyszüleié, dédanyjáé. Falubelieké – akiket szeretett és akikre haragudott. Protestáns és katolikus papoké, akiket végtelenül rokonszenves emberségükben állít elénk, olykor a háborús évek gyűlöletet árasztó viharai közepette. A „zsidómentő” katolikus papot. A protestáns lelkészt. A toleranciát, az emberi szolidaritást, a szerző megnyerő alapállását ugyanis nem Szávai találta ki: a szülőföld „tarisznyálta fel” vele, az anyatejjel szívta magába. Az emberekkel, egykori és még élő ismerőseivel, barátaival, rokonaival folytatott – és idézett – beszélgetései is élő, vonzó olvasmánnyá teszik a könyvet.

Elgondolkoztam: vajon mi az oka, hogy a szerző tolla – hiszen tényirodalomról van szó, olykor „megcsúszik” – a javunkra? Talán a „megszépítő messzeség”? Hiszen Romániában – sajnos – nem él két és félmillió magyar – amint ezt a 46. oldalon írja, és még kétszer is megismétli, bár egy helyen mintha már kétmillióban is kiegyeznék. Nos, én is boldogan „kiegyeznék” kétmillióban, bár a két és fél évtizede tartó rohamos apadásunk – és az elvándorlások után, nem hiszem, hogy lennénk ennyien. A 65. oldalon ezt mondja: „A legtöbb unitárius Erdélyben él”. Nos, tartok tőle, hogy angol nyelvterületen (Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban) lényegesen többen vannak, mint Erdélyben, bár központjuknak angol mivoltuk ellenére – Erdélyt tekintik.

A katolikus egyház dolgaiban a szerző kissé járatlan. Így például a 47. oldalon azt írja a katolikus papokról, hogy nekik „szüzességi fogadalmat” kell tenniök. Nos: csak a szerzeteseknek. A világi papok a cölibátust vállalják, tehát azt, hogy nem lépnek házasságra. A 69. oldalon tisztázza a különbséget az „unitusok” és az „unitáriusok” között. Az unitáriusok – mondja a szerző, egyébként pontosan – protestánsok. Az „unitusok” azonban nem „római katolikusok” ahogyan Szávai írja, mindössze katolikusok. Nem „római” – hanem „görög”-katolikusok. A 114. oldalon azt mondja Gy. Imre nyugalmazott római katolikus papról: „Püspöki engedéllyel minden hajnalban misézhetett.” Nos, ehhez nem kellett – ma sem kell – a nyugdíjas papnak „püspöki engedély”. A pappá szentelés haláláig érvényes. Legfennebb annak a templomnak a plébánosától kell engedélyt kérnie, amelyikben misézni szeretne. Úgy egyébként akár a szobájában is bemutathatja a szentmiseáldozatot. A romániai magyarságról egy igen szépen hangzó – de hamis mítoszt ismétel meg, miszerint „Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége” lennénk. Nos, Spanyolországban három milliónyi, teljes autonómiának örvendő gallego él, nem szólva a katalánokról – vagy az ukrajnai oroszokról, akik szintén lényegesen többen vannak, mint mi. Ugyanakkor, amikor a szerző méltán igen szépen emlékezik meg Gyulafehérvár boldog emlékezetű nagy püspökéről, Márton Áronról, kivált 1944-es tavaszi fellépéséről a zsidók deportálása ellen – elnézést: nem az „egyetlen” római katolikus (magyar) püspök volt, aki kiállt az üldözöttek védelmében. Ezt tette Győr püspöke, Apor Vilmos is, aki még arra is utasította papjait, hogy a (zsidótörvény miatt) keresztelésre jelentkező izraelitákat hitoktatás nélkül is megkereszteljék, és adjanak nekik keresztlevelet. (Apor püspök tudnivalóan 1945 tavaszán a Püspökvárba menekült nők védelmében halt vértanúhalált.)

Természetesen ezek – amolyan apró szépségpöttyök egy egészében szép arcon, nincs különös jelentőségük, még annak sincs, hogy a 410. oldalon túlságosan (tartok tőle: igazságtalanul) szigorúan bánik el Németh Lászlóval. Továbbá azt hiszem, hogy néhai kedves öreg barátja, Méliusz József rosszul emlékezett, és így félretájékoztatta a szerzőt, aki a 422. oldalon azt mondja, hogy a szamosújvári börtönben Páskándi Géza és Veress Zoltán élelmet adott Méliusznak. Nos, ez utóbbi adhatott, de Páskándi aligha: amikor Páskándi Gézát letartóztatták – 1957 márciusában – akkor mind Méliusz, mind pedig Veress Zoltán már szabadlábon volt.

Életem úgy alakult, hogy nem ismertem meg közelebbről Szávai Gézát, amíg „idehaza” élt. Ezt a könyvet olvasva azonban – sajnálom. Azt hiszem, nagyon jó barátokká váltunk volna. Mert igaz ugyan, hogy a könyv címe Székely Jeruzsálem, igaz, hogy Küsmőd völgyéről, annak falvairól – kiemelten Bözödújfaluról, egyáltalán Erdélyről  – szól, de az is igaz, hogy ugyanakkor retusálatlan, igaz képet nyújt egy józanul gondolkodó, elfogulatlan, széles körűen tájékozott, mélyen érző emberről, Szávai Gézáról. A Székely Jeruzsálem szerzőjéről, akitől még sokat várhatunk.

Forrás: Forrás, 33. évf. 11. sz. 2001. november