Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

Különös könyv a Szávai Gézáé (Székely Jeruzsálem, Pont Kiadó, Budapest). Igaz, olyan könyvet írni, amilyent más is írt, nem érdemes. Az is igaz, hogy az erdélyi, a székely lelki zsidókról már írt Bözödi György (1936), majd a zsidó hitre tértek egyik fia, Kovács András számolt be az egyház- és kultúrtörténetben páratlan jelenségről lírai fogantatású könyvben (Vallomás a székely szombatosok perében, Kriterion Kiadó, Bukarest, 1981).

Szávai Géza mintegy négyszáz oldalas könyve már magában műfajában is elragadja egyfelé az olvasót, hiszen a szerző esszéregénynek nevezi azt. Valóban közelebb áll az esszé műfajához, mint a regényhez, és ha kinek van – és bizonyára lesz – arra is kedve olvasáskor meg utána, hogy áhítattal és megdöbbenten tegye föl a kérdést: minek nevezzelek?, közelítenie kell a művelődéstörténethez, Erdély történetéhez is. Benne az egész Erdély, már amennyi belefér abból négyszáz esztendőnyi történetébe, a zsidó vallást lélekhez, életvitelhez fölvevő székelységébe.

Indul a gyökerektől. A kíváncsi és okot, folyamatot vizsgáló író a maga gyermekkorától indul, a röntgen alá helyezett vidék és nép, abban a zsidó vallást 1623 óta gyakorló székelység szenvedéshalmazából kiutat keresők napjaitól.

Bözödi György nevezi Bözödújfalut a székelyek Jeruzsálemének. Ez a nép a Bibliában véli föllelni önnön arcát és sorsát a rengeteg üldöztetésben. Nem véletlen ez sem. Mert bármerre fordult ez az erdélyi magyar nép, s bármilyen uralom gyötörte, sosem tudott zöld ágra vergődni. Várta a Messiást, és Szávai szerint is a Bibliát tekintette annak. Mert hinni kell, ha már a földi remény odalett.

Szükségszerűen harapódzott el futótűzként a reformáció is Erdélyben és egész Magyarországon a Habsburg-elnyomás idején, mert a katolicizálás, az ellenreformáció Bécsből kapott erőt, a reformáció szintén a kiútkeresés, az ellenállás egyik formája volt. Föltűnik a könyvben s igazi fényében Péchi Simon, Bethlen Gábor fejedelem kancellárja, aki a zsidó hit meghonosításának első és legjelentősebb apostola volt. Meg is szenvedett érte és miatta. A könyv vége felé Szávai közli a Péchi Simon írta imát, a Könyörgés fegyver ellen címűt. „Nem csak a bözödújfalusi siratófalnál, hanem bárhol elhangozhatna ez a régi szöveg, az üldözött erdélyi lelki zsidók könyörgése” – írja Szávai Géza. És valóban, a régi magyar irodalom csodája ez az ima, már érette is csak köszönettel tartozhat népünk e könyv megalkotásáért, megéléséért. Ez a könyv is a kettős megélésé: egy igaz íróé és az olvasóé. Mert hiszen lélekből ír az okos író itt a lélekben zsidó székelyekről. És rögvest fel is teszi (talán, de inkább bizonyosan) a kérdést az olvasó, hogy ha már török, tatár, német, más zsoldos had gyötörte ezt az erdélyi magyarságot, miért vett magára, lelkére, nyakára újabb okot a 17. század elején a zsidó hittel? Mert azt is úgy vette magához, mint Isten áldása kenyerét: teljes köszönettel és áhítattal.

És a második világháborús rettenetben magára vette az üldözött zsidók sorsát szótlanul, zokogva, és ment a lelki székely zsidóság maradéka a gyűjtőtáborba a született zsidókkal.

Amit a lélek hitben vállalt, azt vállalnia kell a testnek is.

Ki ír ebből drámát? Vagy írtak már, s nem tudok róla? Elképesztő maga a jelenség is, hogy egy nép fölveszi egy másik nép vallását (nem beszélünk itt az Amerikát meghódító és katolizáló európaiakról, a konkvisztádorokról), és az apokaliptikus életveszedelmet jelentő holokauszt idején emelt fővel s könnyezve akarja vállalni a zsidók sorsát. A marosvásárhelyi téglagyárból, a gyűjtőtáborból kellett – akiket lehetett – kimenteni a székely lelki zsidókat, hogy maradjanak életben…

Igaz könyv az, amit el kell olvasni. Ilyen Szávai könyve. Még akkor is, ha nem értek egyet Németh László és Szabó Dezső félvállról vett idézésével, megítélésével. Akkor sem értettük, ma sem találjuk értelmét, hasznát annak a duzzasztógátnak, mely egyszerűen víz alá juttatta a lelki zsidó székelyek Jeruzsálemét – hogy maradjunk a könyvek nyomán a keresztelőben. Szávai Géza igen nagy tájékozottsággal írta éveken át ezt a könyvet – ő maga sem érti, miért gyűlölte annyira Ceauşescu a zsidókat, miért volt annyira antiszemita, hogy képes volt az európai, illetve keresztény világ példátlan hitfordító székelyek faluját elárasztani örökre, megfullasztani, mert zsidóztak. Mert magyarok voltak, és zsidó hitűek. Ez volt Romániában az ördög egyik játéka, kisebbségi halálözön.

És a székely kivándorolt Palesztinába, majd Izraelbe, egyesek visszajöttek… hazajöttek. A maradék szombatosokat beköltöztette a faluból Erdőszentgyörgyre a kommunista hatalom, tömbházakba a földművelőket, mely telepet maguk is gettónak neveznek…

Ezt a páratlanul érdekes, tudományosan igaz és könnyekig életes könyvet olvasni kell, terjeszteni, hiszen benne Erdély egyházi és kultúrtörténetének négyszáz éve s annak egyik világcsodája. Magam két éve olvasom, ezért nehéz csupán figyelmet kelteni röviden iránta. Egy székely író igazi szülőföldregénye, abban benne az ok s a következmény, a figyelem a nép(e) iránt, és ott a figyelmeztetés: a gyűlölködő hatalom és erőszak szétfújhat népeket, néprészeket hitestül, istenestül, de úgy, hogy huzatossá válik a lakatlan ház, a vízben álló templom, akár a hazátlan, árva lélek.

Forrás: Háromszék, 22. évf. 6143. sz. 2010. november 20.