Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

2. oldal / 3

Szávai Géza azt a műfaji megjelölést adta könyvének, hogy ,,esszéregény az identitásról”, és bár szívesen kiegészíteném más meghatározásokkal, el kell ismernem, hogy a lehető legpontosabb az ő műfaji megjelölése. Természetesen ugyanakkor önéletrajzi vallomás is, Erdély történelmi krónikája, egy víz befojtott falu, a gyűjtőtóval elárasztott Bözödújfalu siratása, és legfőképpen talán politikai kiáltvány a toleranciáról.

Erdélyben, elsőként a világon, már évszázadokkal ezelőtt, a tordai országgyűlésen kimondták a vallásszabadságot, az erdélyi szászoknak és székelyeknek is sajátos közigazgatási autonómiájuk volt már réges-régen.

Semmiképpen sem fikció, hanem egy erdélyi értelmiségi, maga a szerző fejlődésregénye, ahogy próbálja megérteni saját szülőföldjét, ezt a csodálatos tartományt, ahol gyermekkorában közvetlen közelről láthatta egy különös vallási közösség mindennapjait, azokét a székelyekét, akik valamikor a 17. században felvették a Mózes-hitet, amelyhez etnikailag semmi közük nem volt, és azután megtartották ezt a hitet minden viszontagságon át, egyesek megjárták közülük a náci haláltáborokat, néhányan ottpusztultak, végül aztán Ceauşescu diktatúrája egy völgyzárógát megépítésével felszámolta a települést, és végképp szétverte ezt a közösséget.

Ha sokáig nem esik az eső, és apad a víz szintje, ma is kilátszik a tóból egy-egy templomtorony, mert ott a víz alatt békében megvannak egymás mellett a más-más vallásnak szolgáló kövek, ajtó- és ablaknyílások, egy gazdag és tanulságos múlt lassan széthulló emlékei.

Szávai Géza, akivel mi kolozsvári egyetemista korunk óta barátok vagyunk, hozzám hasonlóan nehezen tudna pontos választ adni arra, hogy honnan jött, hiszen több mint két évtizede Budapesten él és alkot, azelőtt Bukarestben dolgozott, és természetesen, mint mondottam, ő is erdélyi, ő is székely. A könyv is nyilván erre a kérdésre keresi a választ, hogy honnan jöttünk, de meg kell mondanom, hogy azért tekintem egyúttal politikai programbeszédnek vagy kiáltványnak is, mert felelni próbál arra is, hogy hova megyünk. Milyen Európába? És szebben, pontosabban, mélyebben válaszol, mint számos politikus, ő ugyanis nem szavazatokat akar szerezni, hanem olvasókat, immár franciául is, akik a tolerancia és intolerancia alternatívájával szembesülve majd – talán ennek a könyvnek a segítségével is – helyesen fognak választani.

Az egykori autonómiamodellek Erdélyben ma is működtethetők lennének, gyakorlatilag most is ez a megoldás.

Az író egyébként elképesztően sokat tud Erdélyről, az itt élő népek történelméről, be kell vallanom, hogy bár ismertem filológusi precizitását, engem is meglepett tényeinek és adatainak gazdagsága. Azt is mondhatnám, hogy Szávai Géza egy nem létező, de nagyon is hiányzó tudománynak, az identitástudománynak a szakembere. Ami persze, ha nem is ilyen mélységgel, mint az ő esetében, minden erdélyi értelmiségire jellemző, hiszen nekünk szinte mindennap meg kell küzdenünk a nyelvek és kultúrák együttélésének problémájával. Ehhez viszont, amióta megíródott, szükséges tankönyv a Székely Jeruzsálem, amelyből sok mindent megtanulhatunk a jövő Európájában nélkülözhetetlen toleranciáról.

Figyelmeztetés is a Székely Jeruzsálem, hogy nem lehetünk naivak, és nem gondolhatjuk azt, hogy a történelem mindig jó irányba megy, és ami rossz volt, az nem ismétlődhet meg. Hiszen Erdélyben, elsőként a világon, már évszázadokkal ezelőtt, a tordai országgyűlésen kimondták a vallásszabadságot, nem beszélve arról, hogy az erdélyi szászoknak és székelyeknek is sajátos közigazgatási autonómiájuk volt már réges-régen. Ehhez képest ma, amikor a Ceauşescu-diktatúra bukása utáni két évtizedben fontos oktatási és nyelvhasználati jogokat sikerült már visszaszereznünk, bizonyos értelemben még mindig rosszabbul állunk, mint hajdanában, a működő erdélyi autonómiák idején.

Forrás: Új Magyar Szó, 7. évf. 205. sz. 2011. október 21–23.