Burgum Bélus, a mesterdetektív ifjúkorom óta kísér engem. Hét meseregényt szándékoztam írni a nyomozásairól, négy el is készült. Mindegyiket már grafikus illusztrálta – barátaim és kitűnő képzőművészek, de egyikük rajzában sem ismertem fel Burgum Bélust olyannak, amilyennek én képzeltem el.

Végül én magam álltam neki megrajzolni a nagy detektívet, olyannak, amilyennek írás közben láttam.

És a nagy detektív egyik-másik társát, például Malackát is megrajzoltam, és sorra jöhetnének a többiek, ha végig tudnám rajzolni őket – de hát a rajz nem az én mesterségem.

Keresem azt az illusztrátort, aki a felvillantott képeket akár magához hasonítva: végig szeretné rajzolni Burgum Bélus hét kötetnyi kalandját…

Burgum Bélus saját magát keresi: színesben, fekete-fehérben, animációs mozgóképben!

2. oldal / 3

2

-őn áll a vásár. A művészeti, az irodalmi is – mint ez fennebb is látható. Az egyik fél az esztétikumra esküszik, el akarja adni. A másik fél tudni akarja, hogy azt egyáltalán eszik vagy isszák; továbbá: hogyan eszik vagy isszák; és: mit kezdhet ő vele a valóságban, azaz: nem zavarja-e össze fölöslegesen a valóságról szerzett, igazolt, érvényes!) tudását. Végül: „kell ez neki?”

Álljon-e egyáltalán a vásár?

Mint mindenki, én is a többé-kevésbé tisztességes vásárokat szeretem (melyekre elégedetten lehet meginni az áldomást).

De a gyerekeket könnyű becsapni.

Ezért a gyerekeket lépten-nyomon – olykor „nevelés” címén – be is csapják.

Én is egy becsapott gyerek vagyok. Voltam. Persze, erre később jöttem rá.

Én is mindent „vettem” gyermekkoromban. Didaktikus irományokat, melyekből megtudtam, hogy az igazság mindig győz, a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését. Később aztán azt tapasztaltam, hogy nem éppen mindig. Tehát: nem kellett, nem illett volna engem becsapni. Még csak logikus sem volt átejteni engem: hiszen ha hozzászoktatnak ahhoz, hogy az igazság mindig győz, akkor nyilván elkényelmesedem, közönyössé válok – logikusan! –, mert hát az igazság, ha mindig, akkor nyilván nálam nélkül, az én közreműködésem nélkül is győz.

Az a gyermekirodalom tehát, mely nevelés címén ilyen rémhíreket terjeszt, nemcsak hogy nem nevel, hanem egyenesen kártékony. Nem kérnék én ma már – hajdani becsapott gyerek – olyan jajdenagy dolgot az irodalmároktól, csupán ennyit: legalább a mindigről mondjanak le épp az igazság, épp a logika, épp a hatékony nevelés érdekében.

Én még azt is megünnepelném, ha a kisegér nem lenne mindig (!) meséink kedves, pozitív figurája, mert fölös és értelmetlen konfliktust termel ki a kisgyerek fejében ez az ostoba beállítás azzal a valóságos életténnyel, hogy – a macskával, kutyával, méreggel – elpusztíthatatlan rágcsálók tönkreteszik az ágyneműt, kenyeret, szalonnát, és tehetetlenségében sír a kárvallott háziasszony.

Hegyvidéki táborokban a kedves mackómeséken „felvilágosított” gyerekeket hogyan óvni a veszélyes ragadozótól?

Ezek: apróságok, de az igazsághoz tartoznak…

A legnagyobb igazság azonban az, hogy az utóbbi évszázad legjelentősebb regényeinek egyik vonulata éppen a gyermeki lélek rajzával hozott maradandót – és az itt ábrázolt „gyermeki” olyan messzire van a gyermekirodalom feltételezett olvasóinak valós életproblémáitól, mint az ég a földtől.

Móricz azt írta, hogy az ember alapélményeinek köre úgy nyolc éves kor körül már teljes. Igaza volt.

Szinte természetesnek vesszük, hogy a gyerekeket gyakran becsapják, becsapjuk. Erre olykor valóban szükség is van. De irodalomról lévén szó, mégiscsak csökkenteni kellene a „becsapási rátát”. Amiről nem tudunk igazat mondani – mert hiszen még fel se fogja a gyerek – arról inkább hallgassunk. Keressük azokat a közös témákat, melyekről igazat mondhatunk. És még sorolhatnék itt néhány jó tanácsot, de… Ami engem illet, úgysem fogadnám meg őket. Másfelé igyekszem kiutat keresni a dilemmából. Ha a gyerekeket általában becsapjuk – akkor hadd fogadjam el a helyzetet, hadd csapjam be én is őket. A humor a becsapás egyik „legalizált” formája. Ezért én a deklarált becsapás, a humor eszközét használom a gyermekekkel való érintkezésben. Mert tiszta szívvel lehet együtt sírni a gyerekekkel – de ez nem az én alkatomnak való. Én együtt szeretnék derülni velük, s ha „becsapás esete forog is fenn”, attól még áll a vásár, mert a humor játékszabályainak része az átejtés, ugratás, csalafintaság.