Burgum Bélus, a mesterdetektív

Kilenc-tíz éves gyerekek számára terveztem egy mesedetektívregény-sorozatot. Az első kötetbe (1985) két meseregény került. A kitűnő rajzfilmes, Szilágyi V. Zoltán készítette az illusztrációkat. Én azonban nem ilyennek képzeltem el Burgum Bélust, aminek csak azért van jelentősége, mert: írás közben Burgum Bélus-animációban gondolkoztam. Azóta is minden kötettel így gondolok Burgum Bélusra. Mivel még mindig foglalkoztat, e honlapon külön oldalt biztosítok Burgum Bélusnak, hogy megoszthassam a nagy detektívvel kapcsolatos gondjaimat, esetleg segítséget, ötleteket kapjak.

1995-ben újra kiadtam a legelső Burgum Bélus-kötetben (1985) megjelent két meseregény egyikét Burgum Bélus, a mesterdetektív címmel. Ezúttal már magam rajzoltam meg Burgum Bélust. Olyannak képzelem, ahogyan a borítón mutat. A kötet belsejébe fekete-fehér rajzokat készítettem, inkább vázlatokat. Be kell látnom: alkalmatlan vagyok arra, hogy kötetek hosszán rajzolgassam, festegessem Burgum Bélust. De annyit legalább megmutattam: én ilyennek képzelem. Talán kerül egyszer egy képzőművész is, aki ilyennek alkotja meg könyvben, mozgóképben egyaránt.

Burgum Bélus önmagát keresi

Burgum Bélus, a mesterdetektív ifjúkorom óta kísér engem. Hét meseregényt szándékoztam írni a nyomozásairól, négy el is készült. Mindegyiket már grafikus illusztrálta – barátaim és kitűnő képzőművészek, de egyikük rajzában sem ismertem fel Burgum Bélust olyannak, amilyennek én képzeltem el.

Végül én magam álltam neki megrajzolni a nagy detektívet, olyannak, amilyennek írás közben láttam.

És a nagy detektív egyik-másik társát, például Malackát is megrajzoltam, és sorra jöhetnének a többiek, ha végig tudnám rajzolni őket – de hát a rajz nem az én mesterségem.

Keresem azt az illusztrátort, aki a felvillantott képeket akár magához hasonítva: végig szeretné rajzolni Burgum Bélus hét kötetnyi kalandját…

Burgum Bélus saját magát keresi: színesben, fekete-fehérben, animációs mozgóképben!

Szépség és igazság

3. oldal / 3

3

-dik az igazság, mondtuk gyerekkorunkban, valahányszor az első két próbálkozás nem sikerült. E harmadik nekifutásra is csak azt tudom mondani, hogy a gyermekeknek szánt írásművekben az igazság (és itt nem feltétlenül világrengető dolgokra, hanem meghamisított egérkékre gondolok) fontosabb, mint az úgynevezett „szépség”. Az előbbiről legalább tudjuk micsoda, az utóbbiról csak sejtjük. Talán ebből is fakadóan: a gyerek érzékenyebb az igazságra, azt érzi szépnek. És hadd jöjjek itt egy példabeszéddel (példaverssel). Van úgy, hogy a pontosság kedvéért az ember a terjengősséget választja. Ezt teszem alább.

Világéletemben irtóztam a zongorázgató úrilányoktól. Mert nem zenéltek, hanem státusszimbolizáltak. Na, és jön haza a leányom s mondja, hogy a barátnői zongoráznak… A szeméből sugárzó három pont után zongoraellenes filippikát rögtönöztem, s meggyőztem, válasszon más hangszert. Fő érvem – ez nyomott a latban – az volt, hogy ha majd nagyobbacska lány lesz, mennek kirándulni, milyen jó ott a daloló társakat kísérni, no, de ki cipelne fel a hegyre egy zongorát… Kiegyeztünk a trombitában. Előnyei megszámlálhatatlanok. Mivel most nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek írok, a mi szülői szempontunkból csábító érvek közül megemlítem: a gyerek visszatrombitálja a szomszédoktól elszenvedett zajokat, ha pedig a hozzám hasonló botfülű papák danolászását kíséri, a trombita hangja elnyomja, tehát megszépíti az atyai produkciót. Ésatöbbi. Szóval Eszter leányom trombitált, és zeneelmélettel is ismerkedett. Verset nem nagyon szeretett olvasni, ezért csodálkoztam, mikor Markó Béla egyik téli verséért lelkendezni kezdett. Mert humoros volt, mert – mint mondotta – énekelni lehetne a szöveget. Dallamot rögtönzött, azt próbálta kottázni, trombitálni. A vers valóban lendületes volt, vidám, mint egy szánkás, téli hancúrozás…

Aztán hirtelen berobbant a tavasz. Vele a kerékpározás, görkorcsolyázás örömcsiholó lehetősége. Lányom trombitástól ragyogott. Előmbe állt, s kért, írjak egy szép tavaszi indulót, ő megzenésíti… Engem még az ellenségeim se vádolhatnak „komoly szándékú versírással”, de hát a lányáért sok mindent megtesz a magamfajta ember. Megszerkesztettem Eszternek az alábbi verset (bár a „komoly szándékot” illetően klasszikus módon becsaptam a gyereket):

Tavaszi koncert

Itt a tavasz már!
A határban bárány,
kecske zsenge füvön jár,
a kis pásztor nagyon kurjant:
itt a tavasz már!
A varjú is új szót tanul,
nem azt mondja: kár!
Azt mondja, hogy: már!
Itt a tavasz már!
Ellepte az aszfaltot már:
gyerekkocsi, görkorcsolya,
labda, kerékpár.
Itt a tavasz már!
Kong a sarki bár.
apám és a többi papa
forrásvízre jár,
kirándulni jár.
Itt a tavasz már!
Erdő-mező füve, bokra
zölden reánk vár.
Itt a tavasz már-
ványfényesen ragyog.
Ragyogj te is már!
Itt a tavasz már!

Én e versezetet igazformának és trombitaszerűnek éreztem. Az aláhúzott sorra különösen büszke voltam: „Kicsi leány, itt ügyesen megkacskaringatóztatod a dallamot, mint én a sort, hogy hallja ki a jónép, mindjárt itt a vége, s futhat véle.”

Amire én azt mondtam, hogy igaz (de nem különösebben vers), arra Eszter lelkesen bólintott, szép vers. Én ugyan nem hiszek neki, de tudom, s ezúttal ismét meggyőződhettem: a gyermekek irodalmában az igazság szépségre törekszik.

A szonettekkel küszködő Malacka nem véletlenül szenved meg, és tesz meg mindent sorai igazságáért.

Malacka és Burgum Bélus vitája különben örök.

És én mindkettőjüknek igazat adok.