Ünnepnapokon: Herbert Quain

Gustave Flaubert (1821–1880) megírta a Bovaryné című híres regényét, és egyszer azt találta mondani: „Bovaryné én vagyok.” Ezt a mondatát aztán olyan sokan átérezték és megértették, hogy az út bejáratottnak tekinthető, én pedig ennek hála most már könnyen mondhatnám: Flaubert én vagyok… De mást (ám hasonlót) vallok be: Herbert Quain én vagyok. Persze, J. L. Borges is Herbert Quain volt. Legalább ketten vagyunk Herbert Quain(ek), ám ha létezett volna maga H. Q. is – akkor meg legalább hárman volnánk. Nem részletezném szét magunkat. Csak arról a H. Q.-ről beszélnék, aki én vagyok, és akinek – önzetlenül – külön oldalt biztosítok a honlapomon.

Mivel e honlapon több helyütt lehet olvasni Herbert Quain írások(m)at, a Kivégzősdi című könyvemben: H. Q.-novellákat, A megfigyelő, az Utóvéd című könyveim szerzője pedig egyenesen ő, szóval e bő hozzáférhetőség miatt fölösleges jellemeznem a különc ír grafománt.

A neki szánt honlapoldalon pedig mindent megírtam, amit életéről és művéről tudni érdemes: H. Q. élete és műve.

H. Q. kapcsán inkább magamról kellene tehát elmondanom néhány dolgot. Amikor első H. Q.-könyvem, A megfigyelő megjelent, 1988. március 16-án ezt jegyeztem fel: „Legproblematikusabb könyvem lesz olvasók és kritikusok szemében. Mielőtt még a visszajelzések zuhataga elöntene, néhány sorban rögzítem a magam véleményét (?) – közérzetét! –, hadd legyen mihez viszonyítanom. (…)

A könyv megírása idején két dolog foglalkoztatott:

1. Saját szellemi szintemen prózát írni. A prózatechnikák hülyévé teszik az írót. Ezért van a „közönséghez való leereszkedés” rühellendő gesztusa is. Én egyenrangúnak tételeztem olvasóimat; csak az volt kérdéses, egyáltalán léteznek-e majd.

2. Megelégeltem azt a kortárs prózaírói modort, amely az idézésben és parafrázisban már minden lehetőséget kimerített, mégis tovább erőlteti önmagát és a modort: mások szövegrészeiből mutatványként új szöveget felépíteni… – én ezt nem is érzem mutatványnál többnek. Ebbe a sorba beállni nem akarhattam. Ha már jeu, legyen az: tőlem – Herbert Quaintől – lopott Borges. Így aztán teljesen eredeti lehetek.”

Ennyi a lényeget érintő feljegyzésem 1988-ból. Leginkább persze a harmadik dolog foglalkoztatott: hogyan lehetne a tomboló Ceauşescu-érától némiképp elvonatkoztatva, azt mégis érintve, íróilag rajtafoghatatlanul, szövegszinten pedig: a vad cenzúraviszonyok között közölhető prózát írni.

Hát így lettem én Herbert Quain.

Vagyok: Herbert Quain.

Művei(m)ből további részleteket szándékozom közreadni. Könyveket is.

Budapest, 2004. november vége

2. oldal / 4

A regénynek az a változata, amelyet én ismerek, ha talán nem is lényegében, de sok mindenben különbözik attól, amelyről Borges értekezik. Ugyanez érvényes minden Herbert Quain-írásra, melyekre a világhírű argentin író novellájában utalás történik. (Egyetlen kivétel a The Secret Mirror című dráma. Herbert Quain több feljegyzésében elvetélt kísérletként emlegeti ezt a művét, átkozza, gúnyolja. Gondolom azért, mert valaki Freud-hatást vélt felfedezni benne. Herbert Quain pedig – erre Borges egyik félmondata is utal – egyenesen viszolygott a freudi eszméktől.)

A különbözőségekre van magyarázat. Nyilvánvaló, hogy Borges (aki szerint nincs két egyforma könyv a világon) ismerte az okot.

Rejtélyes játékukról egyszer talán egészen pontos értesüléseink lesznek. Bár ezek az utólagos adalékok a lényegen nem fognak változtatni.

Herbert Quaint olyan találóan és pontosan jellemezte Borges, hogy soraihoz – akár más művek ismeretében – nem lehet hozzáfűznivaló. „Soha nem képzelte magát zseniálisnak.” Már ez is elég lenne, hogy felkeltse érdeklődésünket. (Ugyan hány író állíthatná – és állítaná! – magáról azt, amit Herbert Quain?!) Ezerkilencszázharminckilenc március hatodikán kelt, Borgesnek küldött levele szerint: nem művészeti, hanem egyszerűen művészettörténeti tényezőként számolt önmagával. Névtelenségben, ismeretlenségben tartotta magát – valahová tartozónak. Borges azt írja Herbert Quain természetszerű szerénységéről: „Úgy vélte, hogy a jó irodalom köztény, és alig létezik olyan utcai párbeszéd, melyet ne illethetne hasonló minősítés. Úgyszintén hitte, hogy az esztétikai tény nem jöhet létre olyan fontos tartozék nélkül, mint a csodálkozás – csodálkozni pedig emlékezetből nehéz. Nyíltan és őszintén szidta a régi könyvek makacs és szervilis párbeszédeit… Nem tudom, homályos elmélete mennyire helytálló; azt viszont tudom, hogy könyveiben eléggé előtérbe kerül a csoda.”

Borges a Statements című novellacsokrot tartja a legtöbbre: „…talán ez a legeredetibb könyve, mindenesetre a legkevésbé dicsért, a legtitokzatosabb. Quain szerette mondogatni: az olvasó kiveszett faj. Nincs olyan európai (állította), aki valójában vagy jog szerint ne lenne író. Kijelentette, hogy az irodalom nyújtotta örömök között a legmagasabb rendű az invenció. S mivel ezt az örömöt nem mindenki képes megszerezni, sokaknak meg kell elégedniük a megjátszásával. Ezeket a „tökéletlen” írókat a „légió” szóval illette, s nekik írta a Statements nyolc elbeszélését. Mindegyiknek sokat ígérő témája van, de a szerző tudatosan rosszul adja elő őket. Az egyik elbeszélés – nem a legjobbik – két témát tárgyal. A hiúságtól dadogó olvasó abba a tévhitbe esik, hogy ő találta ki őket. A harmadikból, a The Rose of Yesterday címűből vettem a Körkörös romokat, Az elágazó ösvények kertje című könyvem egyik elbeszélését.”

Úgy érzem, Borges soraiból nem tűnik ki eléggé világosan, hogy Herbert Quain az író és írás szót kétértelműen használja. Amennyiben minden európai – értsd: művelt ember – író, akkor hogyan eshet meg az, hogy nem képesek mindannyian megszerezni maguknak az irodalmi invenció nyújtotta kielégülést?

A látszólagos paradoxont egy másik, Herbert Quain-féle paradoxon oldja fel. A befejezett – befejezetlen logikája kamaszkorától élete végéig folyamatosan izgatta, foglalkoztatta Borges barátját. Nézete – megközelítően, elnagyoltan – így foglalható össze: az ember történetekben, (szellemi, lelki) történésekben él. Ezeknek része, szemlélője, olykor ütközőpontja. Mikor helyzetét átlátja: történeteket és történéseket tűz fel a pillantása. Az átlátás és a nézőpont: invenció. Közönséges emberi képesség. A látást itt az érzékelés összességeként kell felfogni. A szellemi érzékelés – és invenció – folyamatos. Egy-egy invenció- és élményértékű történés befejezett történetté kerekedik egy pillanatra (vagy az emlékezetben – örökre; örökre: az emlékezet relatív örökségéhez viszonyítva), miközben nem szakad ki a mindennapok folyamatosságából, befejezetlenségéből. Herbert Quain szerint a természetes invenciónak ez a köznapi képessége – és gyakorlata – minden „európait” íróvá tesz. Azt hiszem, igaza van. Még nem volt irodalomfogalom, irodalomtudat, de már létezett a mindig is létező történések élő szövetéből történeteket és esztétikai gyönyört szerző, kiérző invenció. Ez az alapvető emberi képességünk ugyan miért halt volna ki belőlünk ma, az irodalom elburjánzásának korában?

Herbert Quain tehát az írást átlagemberi aktusnak tartja. Gondolom, joggal. De mindig siet hangsúlyozni, hogy a történések – tautologikusan (hogy egyik kedvenc szóferdítését használjam) – az élet élő szövetében, az átlagemberi írás közvetlenségében sosem hatnak végérvényesen befejezetteknek; megőrzik a környezet, az élő szövet befejezetlenségét. Így az átlagemberi írás nem kerül ellentétbe életünk örök befejezetlenségének örök közérzetével. Ezért igaz.

H. Q. születése és élete körüli tisztázatlan kérdések egyszer mind megválaszolhatók lesznek, de ugyebár: kevés a hiteles dokumentum.

Én itt a különc ír „fantomképét” adnám közre.

Ígéretet kaptam, hogy újabb fotók, jegyzetek is érkeznek.

Borges és Quain

Roscommoni rokonai egy fotót találtak a Herbert Quain után maradt „kacatok” között. A fotón Borges látható – egyébként ezt a képet láttam viszont a Gallimard kiadó Livres de préfaces (suivi de Essai d’autobiographie) című kötetének címlapján is.

Nem csodálkozom, hogy ezt a fotót őrizte Herbert Quain a barátjáról: itt ugyanis Borges kacag, sajátságosan befelé és mégis messzeségbe néz, mint a vakok. Mindenesetre: nem erre a világra figyel. Hát ott, valahol, ahová Borges néz derűsen – talán az ifjú Herbertet látja.