Ünnepnapokon: Herbert Quain

Gustave Flaubert (1821–1880) megírta a Bovaryné című híres regényét, és egyszer azt találta mondani: „Bovaryné én vagyok.” Ezt a mondatát aztán olyan sokan átérezték és megértették, hogy az út bejáratottnak tekinthető, én pedig ennek hála most már könnyen mondhatnám: Flaubert én vagyok… De mást (ám hasonlót) vallok be: Herbert Quain én vagyok. Persze, J. L. Borges is Herbert Quain volt. Legalább ketten vagyunk Herbert Quain(ek), ám ha létezett volna maga H. Q. is – akkor meg legalább hárman volnánk. Nem részletezném szét magunkat. Csak arról a H. Q.-ről beszélnék, aki én vagyok, és akinek – önzetlenül – külön oldalt biztosítok a honlapomon.

Mivel e honlapon több helyütt lehet olvasni Herbert Quain írások(m)at, a Kivégzősdi című könyvemben: H. Q.-novellákat, A megfigyelő, az Utóvéd című könyveim szerzője pedig egyenesen ő, szóval e bő hozzáférhetőség miatt fölösleges jellemeznem a különc ír grafománt.

A neki szánt honlapoldalon pedig mindent megírtam, amit életéről és művéről tudni érdemes: H. Q. élete és műve.

H. Q. kapcsán inkább magamról kellene tehát elmondanom néhány dolgot. Amikor első H. Q.-könyvem, A megfigyelő megjelent, 1988. március 16-án ezt jegyeztem fel: „Legproblematikusabb könyvem lesz olvasók és kritikusok szemében. Mielőtt még a visszajelzések zuhataga elöntene, néhány sorban rögzítem a magam véleményét (?) – közérzetét! –, hadd legyen mihez viszonyítanom. (…)

A könyv megírása idején két dolog foglalkoztatott:

1. Saját szellemi szintemen prózát írni. A prózatechnikák hülyévé teszik az írót. Ezért van a „közönséghez való leereszkedés” rühellendő gesztusa is. Én egyenrangúnak tételeztem olvasóimat; csak az volt kérdéses, egyáltalán léteznek-e majd.

2. Megelégeltem azt a kortárs prózaírói modort, amely az idézésben és parafrázisban már minden lehetőséget kimerített, mégis tovább erőlteti önmagát és a modort: mások szövegrészeiből mutatványként új szöveget felépíteni… – én ezt nem is érzem mutatványnál többnek. Ebbe a sorba beállni nem akarhattam. Ha már jeu, legyen az: tőlem – Herbert Quaintől – lopott Borges. Így aztán teljesen eredeti lehetek.”

Ennyi a lényeget érintő feljegyzésem 1988-ból. Leginkább persze a harmadik dolog foglalkoztatott: hogyan lehetne a tomboló Ceauşescu-érától némiképp elvonatkoztatva, azt mégis érintve, íróilag rajtafoghatatlanul, szövegszinten pedig: a vad cenzúraviszonyok között közölhető prózát írni.

Hát így lettem én Herbert Quain.

Vagyok: Herbert Quain.

Művei(m)ből további részleteket szándékozom közreadni. Könyveket is.

Budapest, 2004. november vége

3. oldal / 4

Az írót (gunyoros éllel) Herbert Quain a hivatásos íróra is használja.

A hivatásos író élő szövetből szakít ki történeteket – befejezi őket. E befejezéshez olyan adottság szükséges (Herbert Quain szerint ez a tehetség ismérve), mely a befejezettség, a leírás tényéhez mindig társítani – belekomponálni – képes a folyamatosság, a befejezetlenség emberi alapélményét. A hivatásos írónak tehát az írás átlagemberi élményét kell a kiszakítás – nevezzük ábrázolásnak, bár Herbert Quain viszolygott a kifejezéstől – folyamán újraalkotnia ahhoz, hogy művét igaznak, emberinek érezzük.

Az átlagemberek írói aktusa mindig az élet közvetlenségében zajlik.

A hivatásos író a kiszakításra, közvetítésre (alaki befejezésre) vállalkozik. Közvetettséget (és közvetettségben) alkot. Ha ezen belül nem alkotja meg/újra a közvetlenül érzékelhető befejezetlenséget, akkor műve csak durva, érzéketlen erőszakoskodás. Herbert Quain mindennél jobban utálta a „hivatásos átlagírói” gőgöt. (Ő azt életidegen ostobaságnak nevezte.)

Ez az elmélete egész életét, minden sorát magyarázza. (Még a hibáit is: mert hiszen végső soron hibásnak, de legalábbis kockázatosnak minősíthető, hogy a hivatásos átlagírók becsapására, átejtésére írt néhány novellát – a Borges által is említett Statementsről van szó –, összekacsintva az átlagemberi íróval, tehát az igazi olvasóval; nem vagyok ugyanis biztos abban, hogy akiknek kacsintott, megértették a célzásait… Bár lehet, hogy mégiscsak neki van igaza, és én tévedek, amikor lekicsinylem a minden átlagolvasóban élő, rejtőzködő, játékos „átlagemberi írót”.)

Herbert Quain elméletéből fakadóan (avagy: alkatából fakadó elméletének megfelelően) szerény ember volt. Ha minden átlagember író – és a hivatásosoknál jobb, mindenképpen igazabb és igazibb! –, akkor nyilvánvalóan értelmetlennek tekintette a hivatásos írók „kivételességét”, és szégyellte, hogy ezek mindegyre közlik a társadalommal kivételezettségigényüket.

Herbert Quain úgy látta, hogy a hivatásos írók légióiból nagyon kevesen jutnak el – vissza! – az írásnak arra a természetességi fokára (tehát: tökélyre), mely minden „átlagemberi író” sajátja. (Kijelentését, hogy a rossz író úgy lehetne jobb író, ha nem írna – ezért nem szabad egyszerű bonmot-ként felfognunk…)

Felfogásából logikusan következik, hogy az avantgarde-ot filozofikusabban ítélte meg kortársainál, s nem rokonszenvezett sem csoportokkal, sem hitvallásokkal – bár sokan őt is avantgarde írónak minősítették. Erre azt válaszolta, hogy inkább arriere-garde-nak tartja magát. Ezt sokszor hangoztatta, de nem tudom, kortársai megértették-e, mire gondolt: nem előre, hanem vissza kell vonulni, vissza kell találni az írás átlagemberi aktusához (melynek kifejeződése, ezzel talán nem számolt eléggé, valóban avantgarde-nak tűnhet…).

Szellemi alkatának tökéletes leképezését csodálhatjuk – vagy ítélhetjük el – a stílusában. Ítélkezésünkben azért vagyunk a stílusra utalva, mert műve annyira megfoghatatlan és talányos (befejezetlen), hogy kockázatos minden rá vonatkoztatott kijelentés. Nos, stílusa: stílustalan. Ő maga annyit mondott, hogy szeretne logikusan írni. Ez a gyakorlatban – valóban logikusan – úgy néz ki, hogy köznapi változatossággal ír. Stílusgondja: a köznyelv változatainak tisztelete. Mondatai olykor út- és utcaszéliek; de ha egyetemi tanárról ír, akkor akadémikusak. Herbert Quain nyelvi játékainak lényege csak annyi, hogy a köznyelv minden változatát szinte észrevétlen, alig követhető, lefordíthatatlan, utánozhatatlan logikai struktúrákba helyezi, melyek esetenként enyhén vagy lényegesen módosítják, megváltoztatják az eredeti jelentést. Ezért a leghivalkodóbb mondat sem lehet hivalkodó az ő szövegeiben. Logikája relativizál, többértelműsít – miközben pontosít. Így aztán stílusa ontja a paradoxonokat. „A szégyenpír helyénvaló, úgyhogy ne szégyelljék magukat érte” – írja valahol. Ne szégyelljük, hogy szégyenkezünk, egyszerűen: ne szégyenkezzünk – így érthetőbb, áttekinthetőbb, egyszerűbb lenne a mondat, ám közönségesebb, bárdolatlanabb és durvább a közlés; s bár Herbert Quain elítéli a nyelvi játékot, maga is fodrozza a nyelvet, azzal a tűzzel játszik, melyet tüzesen, tűzzel-vassal-vízzel irtana. Van ebben némi beismert önirónia. Logikája furának tűnő kapcsolatokat teremt. Sinológiai jegyzetei között egy, a fordításra vonatkozó kérdő mondat: „Megtámadhatja-e a regény kínai változatában Don Quijote a szélmalmokat?” – Ugyanis a kínai szélmalmok lapátjai nem függőleges, hanem vízszintes síkban forognak. Nem azt a képzetet kelti egy kínai szélmalom, mint egy európai, mint az, amelyet a búsképű lovag megtámadott… Herbert Quain kérdése tehát logikus, meggondolandó… Az bizonyos, hogy ha ő írja a Don Quijotét, nem ugrasztja a szélmalmoknak a lovagot, mert ugye, Kínában… Herbert Quain olyan szavakat és mondatokat akart írni, melyeknek érvényességi köre (inkább: szférája) csodálatosan tág. Kedvelt szórakozása volt értelmetlen mondatokat olyan szövegösszefüggésbe és környezetbe helyezni, hogy értelmesekké váljanak. Aztán tovább variálta az összefüggéseket, a környezetet, hogy az eredeti kijelentés újabb jelentést váltson. Mondatait is a befejezett befejezetlenség igézetében fogalmazta. Ha azt írta (egyik számomra érthetetlen feljegyzését másolom ide): „Ugyanaz a fájdalom ezen az éjszakán végigjárt kilenc embert”, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a kijelentés mögött valami csodálatosan egyszerű, rejtett jelentés húzódik. De sokszor e bizonyossággal maradunk, mert Herbert Quain olykor – stílusosan – nem fejezte be mondatait, bár azok (mint ez is) tökéletes, befejezett mondatok.

H. Q. születése és élete körüli tisztázatlan kérdések egyszer mind megválaszolhatók lesznek, de ugyebár: kevés a hiteles dokumentum.

Én itt a különc ír „fantomképét” adnám közre.

Ígéretet kaptam, hogy újabb fotók, jegyzetek is érkeznek.

Borges és Quain

Roscommoni rokonai egy fotót találtak a Herbert Quain után maradt „kacatok” között. A fotón Borges látható – egyébként ezt a képet láttam viszont a Gallimard kiadó Livres de préfaces (suivi de Essai d’autobiographie) című kötetének címlapján is.

Nem csodálkozom, hogy ezt a fotót őrizte Herbert Quain a barátjáról: itt ugyanis Borges kacag, sajátságosan befelé és mégis messzeségbe néz, mint a vakok. Mindenesetre: nem erre a világra figyel. Hát ott, valahol, ahová Borges néz derűsen – talán az ifjú Herbertet látja.