Ünnepnapokon: Herbert Quain

Gustave Flaubert (1821–1880) megírta a Bovaryné című híres regényét, és egyszer azt találta mondani: „Bovaryné én vagyok.” Ezt a mondatát aztán olyan sokan átérezték és megértették, hogy az út bejáratottnak tekinthető, én pedig ennek hála most már könnyen mondhatnám: Flaubert én vagyok… De mást (ám hasonlót) vallok be: Herbert Quain én vagyok. Persze, J. L. Borges is Herbert Quain volt. Legalább ketten vagyunk Herbert Quain(ek), ám ha létezett volna maga H. Q. is – akkor meg legalább hárman volnánk. Nem részletezném szét magunkat. Csak arról a H. Q.-ről beszélnék, aki én vagyok, és akinek – önzetlenül – külön oldalt biztosítok a honlapomon.

Mivel e honlapon több helyütt lehet olvasni Herbert Quain írások(m)at, a Kivégzősdi című könyvemben: H. Q.-novellákat, A megfigyelő, az Utóvéd című könyveim szerzője pedig egyenesen ő, szóval e bő hozzáférhetőség miatt fölösleges jellemeznem a különc ír grafománt.

A neki szánt honlapoldalon pedig mindent megírtam, amit életéről és művéről tudni érdemes: H. Q. élete és műve.

H. Q. kapcsán inkább magamról kellene tehát elmondanom néhány dolgot. Amikor első H. Q.-könyvem, A megfigyelő megjelent, 1988. március 16-án ezt jegyeztem fel: „Legproblematikusabb könyvem lesz olvasók és kritikusok szemében. Mielőtt még a visszajelzések zuhataga elöntene, néhány sorban rögzítem a magam véleményét (?) – közérzetét! –, hadd legyen mihez viszonyítanom. (…)

A könyv megírása idején két dolog foglalkoztatott:

1. Saját szellemi szintemen prózát írni. A prózatechnikák hülyévé teszik az írót. Ezért van a „közönséghez való leereszkedés” rühellendő gesztusa is. Én egyenrangúnak tételeztem olvasóimat; csak az volt kérdéses, egyáltalán léteznek-e majd.

2. Megelégeltem azt a kortárs prózaírói modort, amely az idézésben és parafrázisban már minden lehetőséget kimerített, mégis tovább erőlteti önmagát és a modort: mások szövegrészeiből mutatványként új szöveget felépíteni… – én ezt nem is érzem mutatványnál többnek. Ebbe a sorba beállni nem akarhattam. Ha már jeu, legyen az: tőlem – Herbert Quaintől – lopott Borges. Így aztán teljesen eredeti lehetek.”

Ennyi a lényeget érintő feljegyzésem 1988-ból. Leginkább persze a harmadik dolog foglalkoztatott: hogyan lehetne a tomboló Ceauşescu-érától némiképp elvonatkoztatva, azt mégis érintve, íróilag rajtafoghatatlanul, szövegszinten pedig: a vad cenzúraviszonyok között közölhető prózát írni.

Hát így lettem én Herbert Quain.

Vagyok: Herbert Quain.

Művei(m)ből további részleteket szándékozom közreadni. Könyveket is.

Budapest, 2004. november vége

4. oldal / 4

Az írás életformája volt. Szakadatlanul írt. Mégis: Borges elég kevés művét sorolhatja fel. (Az én kiegészítésem is nagyon távol áll attól, hogy véglegesítse a listát.) Furcsa, hogy nem említi Spinozáról tervezett regényét, melynek több részlete is elkészült. (A maga paradoxális stílusával emlékezetesen idézi meg Spinozát és a Witt testvérek Hollandiáját. Witt János – akit II. Vilmos halála után neveznek ki Hollandia főpenzionáriusának – alakja egyenesen Herbert Quain tollára kívánkozott: nem szimpla nagykereskedő, hanem tudós, közgazdász és matematikus, mélyrehatóan foglalkozik a valószínűségszámítás elméletével…). Nem tudni, hogy a megírt részletekből és változatokból összeállítható-e, összeáll-e a regény. Én hiszem, hogy előbb vagy utóbb: igen.

Az Utóvédről is hallgat Borges. Herbert Quain egész életén át írta. Összességében és teljességében ez a – minek is nevezzem? – mű kiadhatatlan. Lényegében át- és átrendezett, az elbeszélésekkel és regényekkel párhuzamosan írt jegyzethalmaz. Már-már egyszemélyes, nem az olvasóra, hanem a szerzőre méretezett könyv. Ezért Borges (sem mások) talán nem is tudott a létéről, bár majdnem egészében ismernie kellett…

Herbert Quain műveit lehetetlen felsorolni; számba venni talán lehetséges. Borges, Kavafisz és a többi barát (vajon hányan élnek még?) életükben nem adták ki, nem árulták el Herbert Quaint. Hagyatékuk feldolgozása sok részletre fényt deríthet. A lényeg már nem titok.

Herbert Quain az emberi életet befejezetlen és végtelen kísérletnek tartotta. Ilyen történeteket és könyveket akart írni. Nemcsak a befejezetlenség esztétikai közérzetének megteremtése foglalkoztatta az írás aktusában. Tudta: a történetek változatokban léteznek és látszanak. Más és másképpen láthatók és élhetők át. Változatokat írt. Elégedetlen volt, hiszen mindegyiket ő írta. Feljegyzései szerint bő – de szűk körű – levelezésbe és kísérletbe fogott. A nyersfogalmazványokra csak barátai (olykor tudatosan megváltoztatott) iniciáléit írta. A kísérlet igazi történetét és méreteit talán soha nem ismerjük meg. Herbert Quain és barátai egy-egy témát mintegy feladványnak tekintettek, és külön-külön megírták a maguk változatát. Gondolom, mindannyian tudták, hogy a hatalmas energiájú, talányos ír túljátssza őket. Úgy tűnik, hogy történeteiből mindenkinek más változatot küldött. A Spinoza-regény részleteiből nyilvánvaló, hogy írt egy holland társadalmi, egy filozófiai, egy történelmi regényt és egy krimit. Legalább ennyit: bizonyosan. Többet: talán. Mindegyik Spinoza, a Witt testvérek és a kor Hollandiájának „történetét” meséli el – és ugyanazt másképpen. Ezek a szétküldött regények és a barátok esetleges változatai együtt képezik: a regényt. Mely a valóság és a változatok között megfoghatatlanul, befejezetlenül írja önmagát.

Borges fellebbentette a fátylat. Nem egészen, csak amennyire illendőnek tartotta. No, meg fontosnak; soraiban valami titkolt öröm és végtelen biztonság van: bátran írhatott rövid és tömör elbeszéléseket, hiszen azok közül egyik-másik nem állt egyedül a világban…

Herbert Quain életéről keveset – de azért eleget – tudunk. Az írás volt az élete. Külső keret: Írországban született. Édesapja szelíd, de mégis izgága nyelvtanár, aki végighurcolja a századelő Európáján a családot. Herbert Quain kamaszkora cseh és lengyel városokban telik, ahol apja klasszikus nyelveket és angolt tanít. Az első világháború kitörése után a frontok mögött hosszas és kalandos utazás után Franciaországba jutnak, onnan haza a szigetországba. Összevont vizsgákkal végzi a műegyetemet. A háború után, kamaszkori nosztalgiáknak engedve, visszatér Lengyelországba, munkát vállal, közben – viszonylagos visszavonultságban – szakadatlanul ír. A második világháború előtti vészes hangulatban ismét menekülésszerűen tér haza Írországba.

Életét, mint mindenkiét, szerelmek, barátságok kísérték. Soha nem nősült meg, gyerek nem maradt utána.

Ezerkilencszáznegyvenegyben, negyvenkét éves korában halt meg.

Halálának okát, betegségét nem ismerjük. Szemérmes ember volt, szégyellte fizikai gyengeségét, betegségét. Úgy tűnik, egész életében számolt a korai halál lehetőségével. (Szülei is korán elhaltak.) Számos feljegyzése van, melyek szerint valószínű életidejét negyvenöt esztendőben állapította meg. Ennyire számított…

Ez a racionalista, ez a moralista, aki mélységesen lenézte a pszichologizálást, azt hiszem, a feljegyzéseiben pszichológiai játékot űz az esetleges, a lehetséges olvasóval. Azt sugallja, ha nem él negyvenöt évig, nem hozhatja tető alá, nem véglegesítheti, nem fejezheti be életművét… Meggyőződésem, hogy negyvenöt évnél kevesebbre számított. Épp csak: az életét is befejezetlenül szerette volna maga után hagyni. Pedig befejezte (és ezt tudta is; olykor egészen jól szórakozhatott rajtunk…). Írt néhány történetet jó néhány változatban. Elképzelt néhány művet és bebizonyította, megvan minden képessége, hogy meg is írhassa azokat. Néhány történetet függetlenített, barátai révén kiterjesztett, bárki, bármikor befejezheti őket, úgyis befejezetlenek maradnak.

Ha elképzelem, hogy találkozhattam volna Herbert Quainnel, akkor ilyennek képzelem el a találkozást:

1. Tűz a nyári nap, mezítláb rúgjuk a port, s akkor megjelenik az utca végén egy utasember, egy férfi, esőtől csatakos ruhában. És engem szólít meg.

2. Zuhog a nyári zápor, de az utca végén feltűnő férfi rá se hederít; száraz a ruhája. Megszólít.

– Öcskös, melyik út vezet Szolokmába?

És én elkísérem egészen az útelágazásig.

H. Q. születése és élete körüli tisztázatlan kérdések egyszer mind megválaszolhatók lesznek, de ugyebár: kevés a hiteles dokumentum.

Én itt a különc ír „fantomképét” adnám közre.

Ígéretet kaptam, hogy újabb fotók, jegyzetek is érkeznek.

Borges és Quain

Roscommoni rokonai egy fotót találtak a Herbert Quain után maradt „kacatok” között. A fotón Borges látható – egyébként ezt a képet láttam viszont a Gallimard kiadó Livres de préfaces (suivi de Essai d’autobiographie) című kötetének címlapján is.

Nem csodálkozom, hogy ezt a fotót őrizte Herbert Quain a barátjáról: itt ugyanis Borges kacag, sajátságosan befelé és mégis messzeségbe néz, mint a vakok. Mindenesetre: nem erre a világra figyel. Hát ott, valahol, ahová Borges néz derűsen – talán az ifjú Herbertet látja.