A szerző szava

Csak az ember olvas, hirdeti egyik nagy kiadónk. Ami így is van. A kérdés az, mit. Merre menjen az író, aki olvasót akar? Hogyan szolgálja az olvasót úgy is, ha közben nem akar sem bulváréletrajzzal, sem szingliregénnyel előrukkolni. Szávai Géza vélhetőleg kiötölte a 21. század egyik lehető és igen tetszetős regénytechnológiáját. Receptje szerint az új regény a következő komponensekből áll:

Ha nem tudnám, hogy a könyv szerzője – Szávai Géza – erdélyi születésű magyar író, azt gondolnám, szerzője egy az európai kultúrát jól ismerő japán, vagy hogy egy a japán kultúrát jól ismerő hollandus. Ha nem tudnám, hogy a szerző a magyar irodalmi kánonban „nincs jelezve”, azt gondolnám, az Aletta bárkája a kortárs világirodalom számontartott darabja: nyugodt, szép mondatok, jó ritmus, több történet- és idősík arányos és dinamikus egymásba játszása, kellően izgalmas, vonzó történet, meghökkentő fordulatok stb.

Kíváncsian nyitom ki a könyvet. A hátsó borító rövid szöveges kedvcsinálóján túlvagyok, és nem nagyon foglalkozom vele. Érzem, hogy a regény szempontjából lényegtelen lesz a körítés, a korban és időben elhelyezés, nem is azért írják ezeket, persze, tudom.

Kétségkívül a halál a leggyakrabban előforduló szó Szávai Géza regényében, ennek ellenére a „most meghalunk, és kiderül az igazság” mondat refrénszerű visszatérése a balladásan tömör elbeszélő szólamban nem az elmúlástól való félelem, a megsemmisüléstől való rettegés vagy a megváltásba vetett remény szövegként való megjelenése, hanem a feminin elfogadás, a beletörődés, az elkerülhetetlennel való szembesülés, végső soron a sorstisztelet kifejezése. Noha az idézett mondat nem a regény beszélőjének, Aletta Hueblernek, hanem édesanyjának a fohásza, mindaz, amire utal, a lánya sorsában testesül meg: a szenvedésekben, a megaláztatásokban s végül az erőszakos halál elfogadásában.

Szávai Gézának ezúttal „klasszikus” szerkezetű prózája jelent meg, a Székely Jeruzsálem című esszéregénye meg a Herbert Quain-féle „forgó könyv” után.