Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

1. oldal / 3

„Erdély legendás toleráns földjén, ahol több nemzet él sok évszázada egymás mellett – a XVI. század végén a zsidók hitére tért át egy magyar közösség. Vérségileg semmi közük nem volt a zsidókhoz. Lelki zsidóknak vallották magukat.” – Így kezdi terjedelmes, közel ötödfélszáz oldalas munkáját az erdélyi (székely) származású, Budapestre a nyolcvanas évek végén áttelepült (menekült) Szávai Géza. Könyve ennek az „egzotikusnak” is mondható, kicsiny erdélyi magyar (székely) vallási (és kulturális) közösségnek: a székely zsidónak a történetét beszéli el. Maga a történet mindenképpen megérdemli a szociográfusok, néprajzkutatók és művelődéstörténészek figyelmét, minthogy egy szinte példa nélkül álló „etnográfiai kuriózumról” ad képet: egy olyan kis emberi közösségről, amelynek sorsát nem a leszármazás, hanem pusztán a vallási meggyőződés kötötte össze a zsidóság sorsával.

Hasonló történelmi kuriózumról eddig csak az úgynevezett „kazár” zsidók esetében tudott a történetírás. Több történettudós, így A. N. Poljak (1941-ben Jeruzsálemben) és D. M. Dunlop (1954-ben az amerikai Princetonban) is megállapította, hogy a kora középkorban a Kaukázus és a Volga vidékén létrejövő kazár kaganátus (amelyhez egy időben a vándorló magyar törzsek is tartoztak), a keresztény bizánci birodalom és a mohamedán bagdadi kalifátus politikai befolyását elkerülendő, a judaizmust választotta államvallásának. Mindezt igen hatásosan Arthur Koestler 1976-ban kiadott (1990-ben magyarul is megjelent) A tizenharmadik törzs (The Thirteenth Tribe) című munkája foglalta össze.

Az erdélyi székely szombatosoknak közel négyszáz esztendős története van, s ez a történet az erdélyi reformáció históriájába ágyazódik. A reformáció egymást követő hullámai a 16. század közepén érték el Erdélyt, nagyjából egy időben a középkori magyar királyság végzetét meghatározó oszmán-török invázióval és a történelmi ország három részre szakításával. A keleti magyar királyságban, a szultáni birodalom vazallus államaként politikai és katonai sikereket szerzett, majd másfél évszázad múltán megbukott későbbi erdélyi fejedelemségben először a lutheri reformáció terjed el, a három rendi nemzet közé sorolt szászok (a másik két rendi nemzetet a magyarok és a székelyek alkották, az akkor még számbeli kisebbséget jelentő románok nem tartoztak a rendi nemzetek közé) mindvégig megmaradtak a lutheránus-evangélikus egyház keretében. Ezt követte a kálvini reformáció, amely a fejedelemség másfél évszázada során az erdélyi magyarság többségének vallása lett, majd a Szentháromság hittételét elutasító unitárius egyházalapítás. Ez Szapolyai János király fiának, a keleti magyar királyság, majd az erdélyi fejedelemség uralkodójának: János Zsigmondnak az áttérése következtében egy időre államvallássá is vált. Az erdélyi „zsidózók”, pontosabban a judaizmus hittételeit és szertartásait elfogadó szombatosok ennek a vallási reformnak a végső következményeit vonták le, midőn az Ószövetség istenfogalmához visszatérve kialakították vallási életüket és közösségeiket.

Az erdélyi állam keleti részén, a Székelyföldön vallási közösségeket alkotó szombatos felekezet azonban nem terjedhetett el igazán, ennek oka részben az volt, hogy az irányzat legfőbb patrónusa a nyugati főiskolákon tanult Péchi Simon, aki fényes hivatali karriert befutva Bethlen Gábor fejedelem kancellárja lett, valószínűleg szombatos hite következtében elveszítette a fejedelem jóindulatát, két alkalommal is fogságot szenvedett, sőt I. Rákóczi György fejedelem arra is rákényszerítette, hogy megtagadva hitét, visszatérjen a kálvinista felekezetbe. Az erdélyi zsidózóknak ettől kezdve vagy négy évszázadon keresztül sokat kellett szenvedniök, létszámuk igen megfogyatkozott, és a 19. században valójában csak a Marosvásárhely közelében lévő kicsiny Bözödújfaluban és környékén élt egy kis létszámú közösségük, ott tartottak fenn zsinagógát, ott tevékenykedtek székely paraszti sorban élő rabbijaik. A székely szombatosok etnográfiai és vallástörténeti különössége mindazonáltal folyamatosan felkeltette az erdélyi magyar szellemi élet érdeklődését: Kemény Zsigmond Péchi Simonnak és követőinek tragikus sorsát dolgozta fel Rajongók című 1859-ben elkészült regényében, és foglalkozott velük Jókai Mór és a székely vidékek leírásában nagy érdemeket szerzett Orbán Balázs, majd Móricz Zsigmond és a kiváló erdélyi elbeszélő és szociográfus Bözödi György is, legutóbb pedig a kolozsvári történetíró és néprajzkutató Kovács András – maga is szombatos család leszármazottja –, aki több könyvében is számot vetett a székely zsidózók hányattatásaival.

A bözödújfalusi szombatosok históriája valóságos szenvedéstörténet, amelynek fordulatai pontosan jelzik azt a kálváriát, amelyet az emberi jogok, az emberi méltóság ügyének Közép-Európában (Erdélyben) be kellett járnia. Szávai Géza igen érdekes munkája ennek a közösségi „szenvedéstörténet” krónikáját írja meg. A székely zsidók hosszú évszázadok során mindig üldöztetésnek voltak kitéve, csupán a 19. század második felének vallási emancipációja hozott számukra szabadulást a korábbi terhek alól. A 20. században viszont ismét az üldözött kisebbségek sorsa lett az osztályrészük: a második világháború végén, midőn településterületük néhány rövid esztendeig (1940–1944) ismét a magyar állam része lett, hasonlóan a magyarországi (és erdélyi) zsidósághoz, őket is gettóba kényszerítették, egy részük a nácik által elpusztított zsidók végzetében osztozott, egy másik részük, tekintettel arra, hogy etnikai értelemben nem voltak a zsidósághoz sorolhatók, megmenekült, a háború után viszont ők is szétszóródtak, őket is meggyötörte a többé-kevésbé hivatalosnak számító bukaresti antiszemita politika, ráadásul nekik kettős minőségben is viselniök kellett a terheket: mint zsidó vallásúaknak és mint magyaroknak (székelyeknek). Szávai Géza Moshe-Camilly Weinberger A zsidóság története Erdélyben (1995) című munkájára hivatkozva írja: „1938-ban (…) Romániában gyakorlatilag megvonták a román állampolgárságot azoktól a zsidóktól, akik azt 1918 után szerezték meg: »az erdélyi zsidókat ez a rendelet eleve kitaszította a román jogrendből«.”

Forrás: Múlt és Jövő, új folyam 11. évf. 2001/4.