Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

3. oldal / 3

A 20. századra mindenképpen megérett a helyzet arra, hogy az erdélyi kérdést (akkor még a történelmi magyar állam keretében) az erdélyi multikulturális hagyományok (és a 16. századi tordai országgyűlési határozatok) szellemében rendezze a dualista magyar politika. Jászi Oszkár, a polgári radikális Huszadik Század című társadalomtudományi folyóirat szerkesztője és a század első évtizedeinek egyik leginkább világosan látó magyar politikai gondolkodója (és mellette a korszak legnagyobb hatású költője: Ady Endre) a svájci megoldást, vagyis az erdélyi (sőt a magyarországi) népek önkormányzatát és föderalista szövetkezését javasolta, és valóban, a „keleti Svájc” eszméje, amelyről most Szávai Géza is nagy rokonszenvvel tesz említést, orvosolni tudta volna az országrész nemzetiségi és kulturális konfliktusait. A Monarchia első világháborús veresége és Erdély (illetve Kelet-Magyarország) román megszállása, majd az ezt szentesítő 1920-as trianoni békeszerződés mindenesetre félresodorta ezeket a föderalista terveket, és a Nagy-Romániába került Erdélynek, illetve az ott élő magyar (és német) lakosságnak az erőszakos román asszimilációval kellett szembesülnie. A bukaresti stratégia ettől kezdve a nem román népcsoportok nemzeti identitásának megtörésére és beolvasztására törekedett. Voltak ennek a politikának viszonylag engedékenyebb időszakai, mint a húszas évek második fele vagy 1945 és 1947 (a párizsi békeszerződés) évei között, és voltak kíméletlenebb szakaszai, mint a harmincas évek vagy a kommunista évtizedek, különösen Ceauşescu rémuralma idején.

A romániai társadalom és ezen belül az erdélyi magyar társadalom leginkább súlyos évtizedeit: a hetvenes és nyolcvanas éveket Szávai Géza Erdélyben, illetve Bukarestben élte át. Személyes és családi tapasztalatokat szerzett, közöttük tragikus tapasztalatokat is, valójában ezek késztették magyarországi áttelepülésre a nyolcvanas évek végén. Könyve következésképp nemcsak a kicsiny székely zsidó közösség történelmi végzetéről és az erdélyi magyarság közösségi megpróbáltatásairól ad képet, hanem a maga személyes sorsának alakulásáról is. A Székely Jeruzsálem ennyiben önéletírásként, személyes vallomásként is olvasható, és ebből a személyes vallomásból egy ifjú lélek „éducation sentimentale”-ja bontakozik ki. A személyes történetet a székelyföldi (a bözödújfalusi székely zsidó közösség szomszédságában töltött) gyermekkor alapozza meg, a háttérben a katolikus tanító édesapával, aki politikai kényszerek következtében csatlakozott a kommunista párthoz, a székely paraszti rokonsággal, amely eleve bizalmatlanul figyelte a bukaresti – egyszerre sztálinista és nagyromán nacionalista – hatalom köznapi tevékenységét, és a székely falusi közösséggel, amely a maga sok száz esztendős reflexeivel egyszerűen túl szerette volna élni a történelem rendre kedvezőtlen, többnyire kegyetlen fordulatait, az uralmon lévők esztelenségét, erőszakosságát, csalárdságait.

Ez a személyes élettörténet – az „éducation sentimentale” – szüntelenül érintkezik a történelemmel. „Én – olvassuk rögtön a könyv első lapjainak egyikén – nagyon közvetlen kapcsolatban éltem a történelemmel. Kisgyerekkori történelmi tudatomat olyan valóságelemek táplálták, amelyek karnyújtásnyira voltak.” A gyermekkor a történelmi emlékek, emlékhelyek közelében telt el, ennek a korai élménykörnek a következtében figyelt fel a könyv írója a székely zsidók szokásaira, „másságára” és közösségi értékeire is. A diákévek, majd a bukaresti újságíróskodás aztán a Ceauşescu-korszak köznapi valóságával szembesítette a székely–magyar fiatalembert, akinek akkor, a nyolcvanas évek fékevesztett etnikai zsarnoksága idején rá kellett döbbennie arra, hogy a kirekesztettség, az üldöztetés, a gettólét, vagyis a közép- és kelet-európai zsidóság hagyományos történelmi sorsa valójában mit jelent és milyen következményekkel jár. „»Zsidóvá lenni, zsidónak lenni« – olvasom – bizonyára nagyon bonyolult dolog. De hihetetlenül egyszerűen teszik zsidóvá az embert. Engem zsidóvá tettek; ma már érzem, hogy mit jelent zsidónak lenni. A 80-as évek Romániájáról nagyon keveset akar tudomásul venni, tehát alig tud valamit a világ. Az egész földkerekség akadémiái és egyetemei akkoriban sorra választották díszdoktorrá »a román nép lánglelkű fiát« és zseniális feleségét »dr. Elena Ceauşescu mérnök akadémikust«… bizonyára jól használom a hivatalos megnevezést, amitől eltérni egyetlen újságban sem lehetett. A bukaresti viszonyokat az ostromlott Leningrádéhoz hasonlították. De ha Leningrádban mindenki hős városvédőnek érezhette magát, Bukarestben magyarnak lenni veszélyes volt. Ennek az Európában elhelyezkedő országnak a fővárosában a »dicső román népnek«” (csak úgy emlegették a romániai újságok a román népet!) a világtól elszigetelt tagjai rászóltak az utcán az emberre, tessék románul beszélni. Ekkoriban betegedett meg a feleségem. És azt hittem, nem fogjuk ezeket az állapotokat túlélni, belehalunk, vagy belerokkanunk. Már csak Esztert féltettem. Hazavittem a szüleimhez Etédre. Ott legalább volt mit enni. (Bukarestben a kenyér hivatalosan, »a világ élvonalában haladó román tudományos kutatások által optimálisan megállapított fejadagja« kisebb volt, mint Auschwitzban – kesergett szerkesztőségi kolléganőm, Halász Anikó, aki onnan visszajött, de hogy itt mi lesz, arra nem volt tippje.) A románok megkapták Ceauşescutól a büntetlenül űzhető garázdálkodás és gonoszkodó gyűlölködés kéjét. Állítom, mert tapasztaltam: nagyon sok ember számára ez többet jelenthet, mint a kenyér.”

Szávai Géza megfigyelésekben, információkban és elgondolkoztató következtetésekben igen gazdag könyve ilyen módon egyszerre közösségi és személyes történet, társadalomrajz és önéletrajzi vallomás. Valójában igazi posztmodern regény, amely a posztmodern narráció keretében ad történelmi és művelődéstörténeti képet, szociográfiai helyzetrajzot, családtörténetet és önéletírást, mutat be igen érdekes emberi arcokat és gyűjt egybe történelmi dokumentumokat. A posztmodern narráció egyszersmind régi epikai tradíciókat is felidéz, közelebbről az erdélyi magyar emlékirat-irodalom (Kemény János fejedelem, Rettegi György, Árva Bethlen Kata, Bethlen Miklós, Mikes Kelemen) hagyományát, erre utalnak a könyv történelmi-politikai elemzései vagy azok az anekdoták, amelyek valamely esemény, illetve személyiség karakterét hivatottak érzékletessé tenni. A narrációt és a dokumentumokat a szerző színes vagy fekete-fehér fotográfiái egészítik ki, ezek minden leírásnál szemléletesebb és drámaibb módon mutatják be a székely zsidó közösség és a számukra otthont adó település végzetét. Szávai Géza munkája gazdagabbá tette a magyar (erdélyi magyar) történelemről és társadalomról alkotott képünket, egyúttal arról is bizonyságot adott, hogy a nemrég még oly nagy hatású és az utóbbi esztendőkben oly mostoha helyzetbe került magyar szociográfiai irodalomnak milyen lehetőségei vannak. Lehet, hogy ezek a lehetőségek már nem a hagyományos irodalmi szociográfia dokumentarista narrációjára utalnak, hanem egy, talán mondhatom így: „posztmodern” szociográfia narratív formáira. Olyan narrációra, amely összhangba hozza a tények leírását a személyes történettel, a dokumentumokat a vallomásossággal, és éppen ezáltal szólaltatja meg a választott tárgy „igazságát”. Hitelesen jelzik ezt magának a szerzőnek vallomásos szavai: „A Székely Jeruzsálem története számomra olyan, mint egy álom, melyben több száz év eseményei kavarognak. A valóságot az álmok nem változtatják meg, de legalább az igazat mutatják. Az álmok nem hazudnak. Az álmok visszatérnek. A logika pedig örök… És ha mindez így van – márpedig így van –, akkor a Székely Jeruzsálemet az emberi emlékezet számára megmenthetőnek kell tekinteni.”

Forrás: Múlt és Jövő, új folyam 11. évf. 2001/4.