Megrendelhető a Pont Kiadótól:

www.pontkiado.hu

2. oldal / 3

A bözödújfalusi székely zsidó közösség sorsát végül is Ceauşescu román államelnök és pártfőtitkár politikája pecsételte meg. A bukaresti kommunista diktátor a nyolcvanas évek végén (nem sokkal bukása előtt) szánta el magát arra, hogy az erdélyi magyar falvak felszámolásával és az ott élő népesség városba (lakótelepekre) történő költöztetésével töri meg az erdélyi magyar településszerkezetet. Ennek a zsarnoki tervnek az áldozatául esett Bözödújfalu is, a falun átfolyó Küsmöd patak medrét 1989-ben gáttal zárták el, a patakot felduzzasztották, a falu lakóit elköltöztették, a templom és a lakóházak víz alá kerültek, pontosabban csupán romjaik emelkednek ki a mesterséges tó szintje fölé, egy kíméletlenül voluntarista hatalmi erőszak szomorú mementóiként. Csupán a régi szombatos temetőben maradt meg néhány ószövetségi jelképekkel ékesített faragott sírkő, és egyetlen romba dőlt ház falán emlékeztetnek a múltra és a történelemre az erdélyi felekezetek szimbólumai: a katolikus kereszt, a református kehely, a görög katolikus és ortodox kettős kereszt és a zsidók Dávid-csillaga. Ehhez a szomorú emlékműhöz zarándokolnak el időnként Bözödújfalu egykori lakói, hogy emlékezzenek a múltról, és számot vessenek mindazzal, ami velük történt. Bözödújfalu elpusztult, a székely zsidók egykori közössége szétszóródott és kihalt. Szávai Géza munkája most erre a szétszóródott közösségre, a közösség lezárult történetére emlékeztet, abban a személyes meggyőződésben, hogy az erdélyi székely zsidók négy évszázados története a magyar történelem része, és a „székely Jeruzsálem” tragikus históriájának máig szóló tanulsága van. „Azt hiszem – írja könyvének egy nyomatékos helyén –, nekünk magyaroknak – a XX. századi fájdalmas és szánalmas botladozások után – asszimilálnunk kellene végre saját magunkat, asszimilálni kellene saját múltunkat, megismerni és megismertetni múltbéli gondolati-lelkiismereti teljesítményeinket, amelyekben mélyen lélekbe-agyba-szívbe markolóan benne foglaltatik a magyar zsidók XVI. század végén kezdődő és később több ágon futó-összeszövődő története is.” A könyv így lesz részben közösségi, részben személyes önvizsgálat, amely nemcsak arra a kérdésre keresi a választ, hogy a székely zsidók története miért alakult úgy, ahogy alakult, hanem az erdélyi magyarság, és egyáltalában az Erdélyben élő népek történelmi sorsának általánosabb kérdéseire is feleletet keres, s egyszersmind a könyv szerzőjének élettörténetét, személyes gondolkodásának, világképének alakulását is mérlegre teszi. A bözödújfalusi székely zsidók históriájának mögöttes terében ugyanis az erdélyi történelem, ezen belül az ott élő magyarság története is kibontakozik. Szávai Géza valójában azt a szomorú erdélyi történelmet mutatja be, amely az utóbbi közel száz esztendőben (az erdélyi és kelet-magyarországi területek és az ott élő közel kétmilliós magyarság Romániához csatolását követően) emberek és emberi közösségek nehéz megpróbáltatásait okozta. Erdély valamikor a kulturális és etnikai sokszínűség, a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság hazája volt, Szávai is önérzetesen hivatkozik az 1568-as tordai országgyűlés határozataira, amelyek a vallási háborúktól és „eretneküldözésektől” sújtott Európában először nyilvánították ki a lelkiismereti szabadság elvét, azt a princípiumot, amely azután az egész nyugati (nyugat-európai és észak-amerikai) polgári társadalom irányadó eszméje lett. Szó szerint idézi fel az országgyűlés nevezetes „türelmi” határozatát: „minden helyökön az prédikátorok az evangéliomot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerént, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse, az ő lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik, ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religionért senkitől, az előbbi konstituciók szerént, és nem engedtetik az senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessön az tanításért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból leszön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” (Igaz, arra is rámutat, hogy a reformáció eredményeinek elfogadása és a reformált egyházak egyenjogúságának eszméje együtt járt a korábban egyedüli római katolikus egyház háttérbe szorításával!)

Az erdélyi vallási tolerancia és lelkiismereti szabadság nemcsak a hagyományos „három natio” – a magyar, a székely és a szász (német) rendi nemzet – és a „bevett” vallásfelekezetek – a római katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius – egyenjogúságának elismerését jelentette, hiszen a szabadelvű közgondolkodás áldásait a „negyedik” erdélyi nemzet: a mindinkább többségbe kerülő románság és az általuk fenntartott ortodox és görög katolikus egyházi közösségekre is kiterjesztette. A középkori Erdélyben a délről és keletről beszivárgó románok még kicsiny töredéket képeztek, számbeli megerősödésüket az okozta, hogy a sík vidéken lakó magyarok mindig ki voltak téve a török és tatár seregek pusztításainak, a magas hegyekben élő, ott nyájaikat legeltető románok viszont békésen szaporodhattak, ráadásul a Kárpátokon túli területeken uralkodó despotikus hatalom és fékevesztett kizsákmányolás elől mindig újabb román tömegek vándoroltak a magyar területekre, ahol lassan betöltötték az elpusztult magyar lakosság szálláshelyeit. Ilyen módon erősödött meg az erdélyi románság és vált a 18. századra Erdély többségi népévé.

A három nemzet (magyar, román és német), három kultúra és hét vallási közösség (római katolikus, református, evangélikus, unitárius, görög katolikus, ortodox és izraelita) által alkotott erdélyi társadalomban sem voltak ritkák az etnikai és kulturális konfliktusok, Szávai Géza mindazonáltal joggal hivatkozik az erdélyi szellemiség, a két világháború közötti korszakban általánosan elterjedt „transzilvánizmus” kiegyenlítő és összefogó szerepére, mi több, ebben a transzilván gondolatban a jelen Európájának regionalista törekvéseit, ezeknek a törekvéseknek mintegy az előképét ismeri fel. Mint írja: „A transzilván tündérkertben három nagyobb létszámú etnikum élt. Mintha három európai etnikus mindegyike »beadott volna egy részt valamiféle transzilván közösbe«. Mindhárom »nép-rész« évszázadokon át gazdagította saját »nép-egészét«, ugyanakkor ezek a »nép-részek« sajátosságaikhoz ragaszkodva gazdagították egymást, és ebben a kísérleti tündérkertben létrehoztak egy olyan toleranciaövezetet, amilyenre addigelé nem volt példa a történelemben, és felmutatták a különféle identitású közösségek mellérendeléses együttélésének modelljét. Az a csodálatos, hogy itt, ebben a konstrukcióban senkinek nem volt semmi vesztenivalója – csak nyert és gazdagodott minden egyes szereplő, és persze a környezet; mely »környezet« – történelmi utókor mivoltában ma is környezet… Európának hívják és mostanság épp olyasfajta modellek kidolgozásán fáradozik, mint amilyen a transzilván tündérkertben megvalósult és prosperált, amíg meg nem szüntette a XX. században globális gondolkodásra, lépésváltásra kényszerülő geopolitika kidolgozatlansága, életidegensége és több évtizedig kísértő abszurdoid rögtönzés-halmaza.”

Forrás: Múlt és Jövő, új folyam 11. évf. 2001/4.