Nem hittem volna, hogy Kovács András kitűnő könyve után (Vallomás a székely zsidózók perében) valaki még újat mondhat nekem a székely „zsidózókról”, akik a hitújítás lázában tértek a szigorúan ótestamentumi hitre, Péchi Simon nyomán. Úgy azonmód, még Bethlen Gábor korában el is terjedtek Erdélyben aránylag rövid idő alatt – ám végül sorozatos (hatalmi) üldöztetések eredményeképpen a XX. századra már csak Bözödújfaluban maradtak meg egyre fogyatkozón, hogy a deportálást követően már alig lézengjenek a faluban az immár „ősi”-nek mondható hitükhöz ragaszkodók közül. A „diadalmas szocializmus”aztán, a század vége felé már nyomukat (temetőjüket) is víz alá merítette.

Hanghordozását tekintve egységes, témaválasztásában és -kezelésében viszont jócskán széttartó könyv Szávai Géza Székely Jeruzsáleme. Másképpen mondva: megköveteli a maga jóindulatú olvasóját, akinek szemében e könyv moralizáló alapszólama meggyőzően szavatol a sokszor önkényesen kanyargó témavariációkért, azok gyakran kényes stiláris helyi értékéért.

A közelmúlt egyik legszebb könyvtárgya Szávai Géza Székely Jeruzsálem című alkotása. Az egyik legsúlyosabb is, mert az elegáns kivitelű, kemény táblás kötetet nemes papírra nyomtatták, hogy a seregnyi fekete-fehér és a jó néhány színes fénykép reprodukálása jó színvonalon történhessék.

A történelem, az élet, a sors nagyon kegyetlen bír lenni, mert az ember is. Felnőtt is, gyerek is, tudatosan, ösztönösen. Itt ez a súlyos kötet, karácsony óta nem értem a végére. Bennem a hiba, nem a könyvben, bár nem egy laza olvasmány, nem lehet csak úgy végigfutni rajta.

Czeslaw Milosz írja: nem bizonyos, hogy melyik a fontosabb, az élet vagy a mű. Úgy hiszem, Szávai Géza az életre szavaz. Pedig tudja, hogy a mű megmarad, az élet pedig megszűnik (vagy átalakul). Olykor brutálisan, a természet rendje ellen. Például úgy, hogy megölnek valakit, vagy kiirtanak egy egész népet. Gázkamrákkal vagy lassú méreggel pusztítanak el. A mérget úgy hívják, intolerancia.