Bözöd és környéke a helyszíne ennek a nem pusztán megjelenését tekintve súlyos könyvnek, Erdély egészen sajátos vidéke, ahol a nevezetes lelki zsidók éltek még a közelmúltban is, a zsidóságot önként vállalók, vagy ahogy arrafelé nevezik őket, a szombatosok. Hogy kik is voltak ők? „A XVI. század végén a zsidók hitére tért át egy magyar közösség. Vérségileg semmi közük nem volt a zsidókhoz. (…) A második világháború idejére már csak néhány család maradt belőlük. Volt, aki megkeresztelkedett, de volt, aki lágerbe, krematóriumba ment azokkal, akikhez erős kapcsolat fűzte: a hit.”

„Erdély legendás toleráns földjén, ahol több nemzet él sok évszázada egymás mellett – a XVI. század végén a zsidók hitére tért át egy magyar közösség. Vérségileg semmi közük nem volt a zsidókhoz. Lelki zsidóknak vallották magukat.” – Így kezdi terjedelmes, közel ötödfélszáz oldalas munkáját az erdélyi (székely) származású, Budapestre a nyolcvanas évek végén áttelepült (menekült) Szávai Géza. Könyve ennek az „egzotikusnak” is mondható, kicsiny erdélyi magyar (székely) vallási (és kulturális) közösségnek: a székely zsidónak a történetét beszéli el. Maga a történet mindenképpen megérdemli a szociográfusok, néprajzkutatók és művelődéstörténészek figyelmét, minthogy egy szinte példa nélkül álló „etnográfiai kuriózumról” ad képet: egy olyan kis emberi közösségről, amelynek sorsát nem a leszármazás, hanem pusztán a vallási meggyőződés kötötte össze a zsidóság sorsával.

„Ennek a könyvnek és a benne – történetekkel – körülírt történetnek a »szereplői« közül már kevesen élnek. A »konkrét«, hajdani falu, Bözödújfalu nem létezik. A Székely Jeruzsálemet azonban élőnek érzem. Történetének igazi dimenziói is fölsejlenek előbb – utóbb; életünk alapvetőnek tartott »kerettörténetei« között… amelyek mára talán már képesek befogni a múlt valóságát. A történetek emberekről szólnak – és emberek által élnek. E sokszoros emberi érintettség okán: sérülhetnek; az emberek is.” (435. o.)

Önazonosságunknak sok tényezője van – addig is, amíg nem kezdjük vizsgálni. Ám ha vizsgálni kezdjük, újabb és újabb rétegekre bukkanunk rá, melyeket könnyed, hányaveti mozdulatokkal hántunk le magunkról, hogy a végén csupaszon, elképedve kiáltsunk fel: valóban ez vagyok én?

A Székely Jeruzsálem – Esszéregény az identitásról önmeghatározó mű, amelyet talán nehéz is belesorolni műfajilag valahová. Amikor elolvastam, revelációélményem volt, és úgy éreztem, hogy előtte valamit nem tudtam Erdélyről. Ennek a műnek köszönhetően az erdélyi valóságnak, az erdélyi identitásnak valami olyan mély rétegei szakadtak fel, amelyekkel – annak ellenére, hogy itt élek, hogy unitárius lelkész vagyok, hogy az erdélyi vallásokhoz, az erdélyi aspirációkhoz közöm van, szívügyem – mégis ennyire szublimáltan, ennyire személyesen és ennyire egyetemesen megfogalmazva korábban nem találkoztam.